Más azonban későn lel igaz dolgára, vagy útközben térül el, esetleg több útnak is végére jár egy élet alatt.

Ilyen többutas ember Lőwy Dániel.

Kolozsváron született 1953-ban, apja a város közismert és közszeretett gyermekorvosa, édesanyja hasonló minősítést kiérdemelt nyelvtanára; mindketten olvasó és író emberek, régen úgy mondták: értelmiségiek.

Dani a természettudományok iránt vonzódott, vegyész lett, ami pikáns dolog volt Elena Ceaucescu asszony Romániájában. (A gyerekek miatt: a diktátor felesége vegyész végzettségű volt, és nem csupán azt mondta meg, mit kell kutatni, hogyan, hol és kinek, de a legapróbb romániai molekulának a helyét is ő adta pártutasításba.)

Dániel tíz éven át hiába próbált a doktorátusi programba kerülni, végül a forradalom után gyorsan pótolt; szerves elektroszintézissel foglalkozott, aktivált olefinek nem dimerizáló elektroredukálása volt disszertációjának témája, ami már önmagában minden tiszteletet megérdemel.

Közben mindvégig tanított Kolozsváron, magyar nyelven, örömmel, mert bár alig volt oktató otthon, diák bőven került, mégpedig tehetséges, szorgos, akaró. (Érdekes, hogy a diktatúrákban mindig jobbak az iskolák, mint a fenenagy szabadságokban.)

Lőwy doktor aztán ajánlatot kapott az Egyesült Államokból, kiment, és kezdett mindent elölről, a jogosítványtól a legkülönbözőbb szakmai vizsgákig - az angoltanár mama egyébként fontos kondíciónak bizonyult, aminthogy a mindig kicsit ellenszeles Erdélyben kötelező szívósság, szorgalom, no meg nyitottság és tolerancia is.

Közben nem szakadtak meg a honi kapcsolatok sem, fél évre hazajött Kolozsvárra tanítani, majd visszatért Amerikába újra, jelenleg a tengerészet washingtoni kutatóintézetében elektrokémikus tüzelőanyagok vizsgálatával foglalatoskodik, és a Virginia állambéli Alexandria Nova Egyetemen tanít, szívesen, örömmel, sokszínű, soknyelvű, sokkultúrájú diákságot. Ötvennél több szakmai közleménye, számos szabadalma, no meg jó néhány kitüntetése bizonyítja a vegyészethez nem konyító számára is, hogy becsülettel végzi dolgát. Az egyiket.

Mert került neki egy másik is.

Kamaszkorától volt néki egy kedves síremléke a Házsongárdi temetőben. Mondani nem kell, a szép követ ellopták egy éjjel. Ez indította Dánielt arra, hogy barátjával fényképezni kezdje Kolozsvár köveit, tábláit. A természettudós szívósságával és alaposságával dolgozott, teljességre tört.

(Nem tudhatták akkor, hogy egyik "műfajban" utolsó percben dokumentálnak: a munkásmozgalmi emléktáblák a forradalom másnapjára maradéktalanul megsemmisültek.)

Munkálkodásuk iránt érdeklődni kezdett a budapesti Széchényi Könyvtár. De a tudós intézmény csak azzal a feltétellel vette meg az anyagot, ha a képek kellő dokumentációval is adjusztáltatnak: kezdeni kellett történészkedni is tehát.

A kolozsvári emléktáblák szövege poliglott, legalább hat - latin, magyar, német, román, orosz és héber - nyelven lelhető fel e városban márványba vésett szöveg.

Lőwy Dani tiszte lett a héber nyelvű táblák dokumentálása és kommentálása. A szövegeket összevágta-rakta, csoportosította, és ha már ott járt Amerikában, fölkereste a paksamétával Braham professzort. Az öreg elébb levizsgáztatta őt, majd benyúlt fiókjába, és egy kitöltendő pályázati űrlapot nyújtott át. A pályázathoz támogatókat is kellett prezentálni; a kolozsvári Szilágyi Júlia, Róth Endre professzor és Kányádi Sándor lettek a patrónusok.

Ez 1994-ben történt.

Balla Zsófia akkoriban javasolta neki, ne csak a köveket faggassa, kérdezze ki az embereket is; a kövek egy része tanulmányozható lesz később, ám az emberek elmennek, és elviszik mondandójukat, történetüket, sorsukat nyomtalanul.

Nyomnak pedig lennie kell. És kezdődött a nyomozás.

Lőwy Dánielnek nagy előnye volt: Kolozsváron mindenki tudta-tudja, hogy ő a Dani gyerek; a városban nemigen akadt olyas polgár, akit vagy az ő édesanyja ne tanított, vagy édesapja ne gyógyított volna valamikor. De ha mégis, akkor azt meg ő tanította biztosan. Bíztak benne az öregek vakon, és kézről kézre adták. És gyűlt-gyűlt az anyag, lassan kikerekedett a kolozsvári zsidóság históriája.

Eltelt majd másfél évtized, és ma bárki kézbe veheti a Kolozsvár zsidó lakosságának történetét bemutató vaskos kötetet, amelyet az első szótól az utolsóig Amerikában írt meg a zsidó származású romániai magyar erdélyi vegyész.

(Érdekes dolog ez; egy matematikus, egy vegyész, egy biológus mindig átnyergelhet a történelem vagy akár az irodalom, irodalomtörténet területére. Fordítva ez nemigen lehető, legalábbis nem tudok olyan történészről, aki szabadidejében az aktivált olefinek nem dimerizáló elektroredukálásának tanulmányozására adta volna fejét.)

A kálváriától a tragédiáig nem "zsidó" história, hanem mindenekelőtt: magyar. No meg várostörténet, helytörténet, sajtó-, tudomány-, művészet- és irodalomtörténet is.

A kolozsvári magyar és zsidó zsidóság tizenöt ezres közösségből pár száz valóságos polgár maradt mára - jobbadán idős érintett és fiatal szimpatizáns. (Lélekben körülmetélt, ahogy azt Molter Károly mondta volt.)

De a lelkek mentése megtörtént; a tanúságtevők elmondták históriáikat, a történetek, sorsok regisztráltattak, a nevek fölvésettek.

Van min mélázni e könyv olvasása közben.

Hogy lehet az, hogy az antiszemitizmus soha nem volt a tanulatlanok ópiuma, a szennyzászló alatt mindig diplomás doktorok, jogászok, orvosok meneteltek és menetelnek ma is az élen.

Hogy lehet, hogy az egyetemisták mindig kaphatók a rosszra? Hogy lehet, hogy aki csendőr volt a vészkorszak idején, abból kiveszett minden emberség? Hogy lehet, hogy a hivatalos magyar keresztény egyházak elárulták a kereszténységet és el a magyarságot.

És hogy lehet, hogy mindig és mindenütt akadt bátor és büszke ember, mindig került Márton Áron, Bethlen Béla, Járosy Andor, Szabó T. Attila és a többiek, akik százával, ezrével mentették az embert.

Haynal Imre orvosprofesszor százszázalékos munkát végzett; aki zsidó az ő klinikájára bekerült, az kivétel nélkül mind életben maradt. Az ápolónők akkoriban katolikus apácák közül kerültek ki; Haynal Márton Áron püspököt hívta át Romániából, aki a kórház kápolnájában szentbeszédet tartott a fecsegés förtelmesen bűnös voltáról...

Cipész, pap, báró, katona, orvos, tanár - mindből került ki hős. És persze a zöm el is nyerte méltó jutalmát, ki a Gulágon végezte, ki a kommunista Románia börtönében..

E sárkányfajveteménynél nincs csodálatosabb - ez az érzése az olvasónak, mire az utolsó rövid fejezethez ér, amelyben a rámpán felsorakozott három-, öt-, nyolcéves gyermekek fényképeit nézegetve az addig szikár szavú mérnök megszólal: Kislányom arca néz vissza rám, ez a cím.

Aletta most tizennyolc éves, és nem csak a neve gyönyörű.