Marabu

A szerző a Levegő Munkacsoport programvezetője

A kiosztott kvótának tükröznie kellene az üvegházhatású gázok kibocsátásának vállalt mértékű csökkentéséhez vezető utat. Magyarországnak hatszázalékos csökkentést kell elérnie 2012-re a bázisévekhez, vagyis 1985-87-hez viszonyítva. Ezt a célt lazán teljesíteni fogjuk. Nem azért, mert olyan szorgalmasan védjük a bolygónkat, hanem azért, mert a rendszerváltáskor a nehézipar összeomlott, és ennek következtében jóval kevesebb CO2-t eregetünk a légkörbe, mint húsz évvel ezelőtt. Ez az ún. "ajándékhatás", aminek a gyümölcseit még most is élvezhetjük. Ennek az "ajándéknak" az árát a társadalom nagyon keményen megfizette. Gondoljunk csak a munkahelyek százezreinek megszűnésére és annak társadalmi következményeire!

Van tehát egy öröklött ajándékunk, máig tartó társadalmi feszültségekkel. Amikor mérlegeljük, milyen éghajlatvédelmi politikákat kellene megvalósítani, nem felejthetjük el, hogyan értük el a mai viszonylag kedvező kibocsátási mutatóinkat. Ráadásul ez a trendvonal az utóbbi években kissé emelkedésnek is indult, a rendszerváltáskori ipari összeomlás óta bizony nem tudtunk érdemben kibocsátáscsökkenést elérni. A magyar lakosság egy főre jutó kibocsátása ma is közel másfélszerese a világátlagnak. Ezt a durván nyolc tonna CO2-egyenértéket az évszázad közepére drasztikusan le kellene csökkenteni (felezni-harmadolni).

A gazdaság szereplői arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem kapják meg a szükséges kvótát, versenyhátrányba kerülnek, mivel vannak országok, ahol lazábban kezelik ezt a kérdést. A kevesebb kibocsátási jog természetesen költséget jelent az iparnak, hiszen a hiányt a piacon kell pótolniuk, azaz pénzért kell kibocsátási jogokat vásárolni.

Már persze ha a kiosztott kvóta nem fedezi az iparnak a "szokásos üzletmenet" szerinti működését, illetve ha nem csökkentik a kibocsátást a "szokásos üzletmenethez" képest. No de nézzük meg mi történt az előző kereskedési időszakban! 2005-2007 között a gazdaság szereplői ugyanígy panaszkodtak, hogy kevés a kiosztani tervezett kvóta, a végén pedig kiderült, hogy jelentős többlettel zártak. Az időszak elején olyan számokat mutattak, amelyek nyomán a kormány jelentősen túlbecsülte a kibocsátásukat, majd 2007-ben a felesleget a piacon értékesítették. Feltételezhetjük, hogy a mostani időszak végén is ki fog derülni, hogy a kevesellt kvóta nem is volt kevés.

Mérlegelni kell a hosszú távú következményeket is. Ha most megengedjük, hogy nőjön az üvegházgáz-kibocsátásunk, sokkal nehezebb lesz majd egy évtized múlva a szükséges csökkentéseket elérni.

A legfontosabbat a végére hagytam: Elvben mindenkinek ugyanannyi joga van a légkörbe üvegházhatású gázt eregetni. De a légkör befogadóképessége véges, a határt átléptük. Az emberi tevékenység által okozott éghajlatváltozás megkezdődött. Korlátozni kell a kibocsátást. Ebből pedig mindenkinek ki kell vennie a részét. A felelősség globális. A kibocsátási jogok a társadalmi vagyon részét képezik. Ha valaki többet szennyez, más kevesebbet szennyezhet. Ha a gazdaság szereplőinek több kvótát juttatunk, a háztartásoknak, a mezőgazdaságnak, a közlekedésnek stb. kevesebb kibocsátási lehetőség marad. Ekkor az ipar helyett ezeken a területeken kell majd a szükséges csökkentéseket megvalósítani. Itt tehát nem kevesebbről van szó, mint a társadalmi vagyon újraelosztásáról. Nem kell minden kvótát kiosztani! A ki nem osztott mennyiséget az állam is értékesítheti, s az államnak szüksége is lenne erre a bevételre. Ha így nem, beszedi adó, járulék stb. formájában. Kiosztjuk a kibocsátási jogokat ingyen, vagy pedig inkább állami bevételt szerzünk. Ez társadalmi döntés kérdése.

Az ipar képviselőinek igazuk lehet abban, hogy ha más országokban lazán kezelik a kvótát, itthon viszont szigorúan, akkor versenyhátrányba kerülhetnek. Ez sajnos a rendszer gyengesége. De nem lehet mindenkinek kedvezni. Valakiknek végül is csökkenteni kell a kibocsátásokat. Ha nem az iparnak, akkor például a háztartásoknak vagy a teherfuvarozásnak. A döntéshez mindenesetre le kellene folytatni egy társadalmi vitát az elvekről. Kinek van joga szennyezni, kire hárul a felelősség, kinek mekkora a teherbíró képessége és mit kezdünk a társadalmi vagyonnal? Ezt a vitát nem lehet megspórolni.