Kis gazdák
Vidéki ember számára van abban valami megindítóan naiv báj, amikor a sorsáért aggódó politikusok kisgazdát játszanak, megint. Csupa május 1. az egész, zászlóbontások követik egymást, régi és új szereplők – Torgyántól Túri-Kovács Béláig – akarják „összefogni” a kissé valóban magára hagyott agrárgazdálkodókat.
Már persze politikailag. Szavazatért. Mert amúgy össze vannak azok fogva éppen eléggé. Hivatalból, kőkeményen.
Leírtuk már párszor e hasábokon, hogy a klasszikus agrárgazdálkodói rétegnek ma Magyarországon érdemi politikai érdekképviselete nincsen. Pontosabban van, de az inkább a sokat emlegetett lobbivonalon hatékony. Minden más pálya kijelölve ugyanis immár, részben az uniós szabályozás lebetonozott korlátai (és előnyei), másrészt a piaci törvényszerűségek miatt. A mai magyar agrárgazdálkodón tíz idegen nyelven is pályázatot írni képes szakember többet segíthet, mint egy bármilyen színű politikai szervezet.
A több mint kétszázezer agrárgazdaság pillanatnyilag az egyik legátláthatóbb és legszervezettebb szelete a hazai társadalomnak: műholdas követőrendszerrel, kötelező dokumentációval rögzíti az arra felkent hivatal, mit is csinál, s nagyon is kézzelfogható támogatást folyósít nekik.
Ám a terület változatlanul vonzó a politika számára, mert továbbra is létezik néhány olyan, az árvalányhajas romantikához köthető hívószó, amely az emlegetett átutalásokat elégedetten nyugtázó szereplőket ugyan kevéssé, ám a laikus szavazópolgárokat képes befolyásolni.
A „magyar föld nem eladó”, „magyar embernek magyar élelmiszert” jelszavak a politikai nagygyűléseken változatlanul tapsot hoznak, ám valódi tartalmuk évről évre enyészik. Már rég nincs egységes magyar vidék, a mai paraszt – bocsánat: termelő – valódi vállalkozó, adót fizet és elszámol a dolgaival, de vele az úgynevezett politika alig foglalkozik. És annak talán nem is kellene. Más területen ordító a hiány.
Brüsszelből minap szabadságra hazatérő ismerősöm mesélte, hogy a lengyel parasztszövetség egy teljes emeletet készül bérelni az agrárügyekre a közös költségvetés felét elköltő uniós adminisztráció központjától néhány méterre lévő irodaházban. Pontosan feltérképezték, milyen kapcsolati rendszert kell kiépíteni a pályázati pénzekmegszerzéséhez, hogyan kell majd alkalmazkodni a 2011-től életbe lépő új agrárpolitika gyakorlatához. A szervezetnek Lengyelországban több mint másfélmillió tagja van, minden eddig létező „újkori” kormány respektálta működését, képviselői kormányon is voltak már.
Agrárkormányzott már nálunk is a „vidék pártja”, de inkább ne tette volna, egységes ágazati érdekképviseletről viszont továbbra sem beszélhetünk.
Maradnak a zászlóbontások, a jelszavak, aztán közben az egész agrárgazdaság, meg az ügyeskedő vidéki kisönkormányzatok továbbra is maguknak, maguk előtt törik a napi gondok jégtorlaszait. Akarják, nem akarják, szervezi őket az állam, meg az azt felügyelő brüsszeli adminisztráció. Napjaink legerősebb magyar „kisgazdapártja” Belgiumban székel, utasításait Budapesten hajtják végre.
Zászlóbontás nélkül ugyan, de nagyon hatékonyan.
