Továbblépni, tovább élni
- Miért pont Grbavica? Van valamilyen különleges szerepe ennek a szarajevói városrésznek?
- Érzelmileg kötődöm hozzá. A lakásomból pont erre a városrészre látok rá. Amikor 1992-ben elfoglalták a szerb csapatok, olyan volt, mintha a lelkemből egy darabot raboltak volna el. A "Nagy Szerbia" program szerint az én lakásom is elfoglalandó területen állt, rettegtem, hogy mikor érnek el hozzám. Rettentően sajnáltam az ott lakókat. Azokat is, akik elmenekültek és hátrahagyták mindenüket, valamint azokat is, akik ott maradtak és akiket meggyaláztak. Úgy éltek, mint egy koncentrációs táborban, az ablakomból mindig erre a gettóra láttam rá.
- A filmben Esma, az egyedülálló muzulmán asszony egyedül neveli lányát, aki nem tudja, hogy ki az apja. A történettel valós jelenséget mutat be, korábban még dokumentumfilmet is készített a témában.
- Több ezer olyan nő van Boszniában, akit megerőszakoltak. Borzasztó lelki traumákon mentek keresztül, mert mifelénk nagyon vallásosak az emberek. Egy-egy nemkívánatos gyermek életeket tett tönkre. A megbecstelenítettek többsége nem is tudta feldolgozni, én viszont pont egy olyan asszonyt akartam bemutatni, aki képes volt továbblépni, tovább élni.
- Akkor most is igaz történetet mesél el?
- Esma figurája fiktív. Őt számos általam összegyűjtött sors ihlette. Találkoztam ilyen asszonyokkal, egyiküknek tényleg volt egy lánya, aki egy fogolytáborban fogant, de ő sosem mondta el a gyereknek származása történetét. Amikor elmeséltem neki, hogy miről szól majd a filmem, beleegyezett abba, hogy meglátogassam a lakásán, megértette: fontos éreznem azt az atmoszférát, amiben élnek. A múltról nem beszélhettünk, de láttam, milyen mélyre lehet elásni egy ilyen traumát, hogyan lehet ekkora lelki teherrel tovább élni úgy, hogy a gyerekének normális családi hátteret teremtsen. Számos hasonló helyzetű asszonynak odaadtam a forgatókönyvet, hogy olvassa el, és mondja meg, hogy hol nem érzi hitelesnek azt. Közülük többen fel is tűnnek a filmben.
- Miért pont ez a téma ihlette meg?
- Nekem a Grbavica háborús film. Nem magáról a harcról szól, hanem annak következményeiről. Nemrég meghalt egy 32 éves barátnőm, az orvosok a szarajevói ostrom alatt átélt stresszt tartják halála elsődleges okának. Így ő is a háború áldozata. A második világháború után a sokáig ostromolt városokban is csak tíz évvel később kerültek felszínre a társadalomban okozott sérülések és azok következményei. A stressz nem múlt el, ott van a gazdaságban, a politikában és a lelkünkben. A daytoni béke, amely végül kettéosztotta Bosznia-Hercegovinát, és annak részeként legitimizálta a Boszniai Szerb Köztársaságot, nem jelenthetett mást a szemünkben, mint hogy a Nyugat megjutalmazta a szerbeket a népirtásért és az etnikai tisztogatásokért.
- A berlini Arany Medve különösen sokat jelenthet önnek.
- Nem csak nekem. Amikor tavaly Berlinben bemutatták a filmet, még senki sem láthatta otthon. Nagyon nagy örömöt okozott a díj, rengeteg bosnyák érezhette büszkének magát, a saját sikerüknek tekintették. Másrészt apropót szolgáltatott, hogy ismét lehessen beszélni a múltról. De nem én vagyok az első: Danis Tanovic Oscar-díja nélkül valószínűleg én sem forgattam volna, mert az ő sikere után látták be, hogy érdemes a filmbe invesztálni. Hozzá kell tennem, Bosznia-Hercegovina az egyetlen európai ország, ahol nincs 35 mm-es kamera, sem filmlaboratórium.
- Hogyan viszonyul Emir Kusturicához? Ő is bosnyák, és Oscar-díjas.
- Ő az az ember, aki megtagadta saját magát. Míg a szocializmus alatt merész filmeket készített a bosnyák társadalomról, később úgy gondolta, jobban jár, ha átvált a pravoszláv ortodox vallásra, és Milosevics megbízásából olyan propagandafilmeket készít, mint az Underground.
- Hogy fogadták a filmet Bosznia szerbek által lakott részein?
- Ha a felszín mögé néz az ember,
- Ezért választott szerb színésznőt, Mirjana Karanovicot a muzulmán asszony, Esma szerepére?
- Nem, a legjobb színésznőt választottam. Az egész volt Jugoszlávia területén castingoltam, bárki megfelelt volna, aki akcentus nélkül beszéli a nyelvet. A másik főszereplő például horvát.
- Ön szerint lesz valaha igazi béke Bosznia és Hercegovinában?
- Legtöbbször azt hallani, hogy azért tört ki a háború, mert az emberek gyűlölték egymást. Szerintem ez nem így van. Az ok sokkal inkább a félelem volt, amelyet a médiumok gerjesztettek a társadalomban. Ez a félelem indította be a háborús gépezetet, és ez a félelem mind a mai napig jelen van. Csak akkor lesz béke, ha ez a félelem elmúlik, ha elfogják a háborús bűnösöket, háttérbe szorulnak a radikálisok. Az is abszurd, hogy a világ egyetlen országa vagyunk, ahol nem polgárként, hanem nemzetiség alapján szavazunk. Mindenkinek muszáj a saját jelöltjére voksolnia. Minek kell három elnök? Miért kell mindenhol három nemzetiségi embernek végeznie egy munkát? Ez nem vezet sehova. Majd akkor lesz béke, ha nem az lesz a legfontosabb, hogy mindenki hazai legyen és vallásos, hanem magánügy lesz, mint a normális országokban. Hogy ez mikor következik be, nem tudom.
- A régióban nagyon sokan nosztalgiával tekintenek vissza a szocializmusra.
- Azért, mert akkor érezték utoljára az emberek biztonságban magukat. Főleg az idősebbek szoktak arra vágyakozni, hogy visszamenjenek az időben, de szerintem Jugoszlávia ideje lejárt. Valami újat kell felépítenünk.
