Aztán, amikor Schreiert tiszteletbeli tanári címmel tüntették ki, elmesélte, hogy 1959-ben, amikor itt énekelt az Erkel énekversenyen, a zsűriben ott ült az erkélyen Forrai Miklós és Tito Schipa. Amikor Schreier egy Bach-áriát énekelt, az olasz tenor odafordult Forraihoz, és megkérdezte: hát ez meg mit énekel?

Sajnos csak eddig tartott a jókedv. A Hérosz-koncertek lényege, hogy híres muzsikusokat hívnak meg a zeneakadémistákhoz, akik a közös próbák, a közös koncert során tanulják meg, mi is az, amikor a zenélés hirtelen kiemelkedik a hétköznapi rutincselekvések közül, megtapasztalják a zenei nagyságot és a közönség figyelmét. Az évad első koncertje tökéletesen igazolt mindent: Helmuth Rilling vezényletével a társaság ereje fölött játszott, egyáltalán nem tökéletesen, de olyan lelkesedéssel, amely többet ért a legaprólékosabban kidolgozott koncertprodukciónál, a műsor a Saul volt, Händel oratóriuma, amit akkor évtizedek óta nem játszottak Magyarországon, amivel elbírt még a zenekar és a fiatal énekesgárda, és az egész est derűs emlékként maradt meg a közönségben.

Peter Schreier vendégszereplésének egyetlen előnye, hogy az ember utólag jobban tudja értékelni Rillinget. Mert Schreier is valami hasonlót próbált, a közismert Ich habe genug kantáta mellé egy errefelé igazán ritkán hallottat választott, a Phoebus és Pán vetélkedését - Bach két hangja a szünet előtt és után: az emelkedett, ünnepi, komoly és magányos, meg a világi, a mostanában kevesebbet játszott, talán nem is kellően értékelt, a Parasztkantáta világa. Tökéletes program lett volna egy kiváló felnőtt zenekarral, érett énekesekkel. Csakhogy az Ich habe genug a világ legnagyobb basszusainak és baritonjainak is veszedelmes vállalkozás, technikailag sem könnyű, hosszú levegők, könynyű magasságok, tartott hangok, biztos zeneiség kell hozzá, és természetesen érettség, tapasztalat, mondanivaló, amely érthetővé, indokolttá és átélhetővé teszi a világtól elfordulást, a halálvágyat. Nem lehet egy fiatal énekest kiállítani a küszködő oboista és zenekar elé, hogy gyerünk, fiam, oldd meg, mert lehetetlen a feladat, és a közönség nem azt érzi, hogy ahhoz képest, hogy lehetetlen, egész sokat megoldott belőle, hanem hogy hát ez így kevés.

A második rész azért volt emberibb, mert a felelősség nem egy énekesre hárult. Schreier nem érzékelte, hogy a darab túlságosan nehéz a zenekar számára is, olyan trombita- vagy fuvolaszólamok vannak a darabban, amelyeknek nem tudnak eleget tenni a növendékek. Elképesztő összevisszaság uralkodott a zenekaron belül, időnként mintha a teljes szétesés és a leállás határára jutottak volna a zenészek. De Peter Schreier nemcsak a rossz darabválasztásért felelős, karmesterként sem tudta uralni a terepet - nemhogy inspirációt nem kaphattak tőle a növendékek, de egyáltalán nem tudta irányítani őket, nem volt alapja a zenélésnek, nem lehetett érzékelni a szólamok közötti kapcsolatokat, a muzsika szerkezetét. És persze nem éltek meg a zenei poénok sem, a paródiáról nem lehetett tudni, hogy paródia, az emelkedettségről, hogy emelkedettség. Látszólag nem ügy, főleg a közönség számára nem az, az általános vélekedés eddig is az volt, hogy Schreier nem karmester, és íme, igazunk volt. De ha máshonnét nézzük: itt járt Peter Schreier, és azt tanította meg a zeneakadémistáknak, hogy meg lehet élni a hírnévből, hogy egy idő után nem kell se tehetségesnek, se lelkiismeretesnek lenni, az embert a múltja kihúzza a slamasztikából. Pedig ezt maguktól is megtanulták volna előbb vagy utóbb. És persze utóbb lett volna jobb.