Jó volt, még annál is jobb, de nem a látványos fajtából. Az égnek fésült hajú Benjamin Schmidt furcsán grimaszolt, és olyan lazán összefércelt ízületekkel állt a pódiumon, hogy az ember azt nézte, mikor esik le róla valamelyik karja vagy lába, de hegedülni tudott. Vagy inkább muzsikálni tudott, és talán ez is volt a lényeg: nem poénra dolgozott, nem úgy játszott, hogy aláhúzott bizonyos pillanatokat a műből, és valahogy kitöltötte a közöttük lévő részt, hanem az egész művet fogta át, az egészet és részleteit, és ez az a helyzet, amikor a kis hiba nem számít, nem zökkent ki, nem érdekes, pont olyan súlya van, mint amikor köhent valaki a nézőtéren.

Előtte a Haydn-szimfónia csak bevezetésnek hatott, sajnos, pedig annál sokkal többet ért, és értékén játszotta a zenekar, utána, a hangverseny második részében a Londoni viszont már problémás. Ha az volt a mutatvány, hogy ilyen volt - ilyen lett, akkor nem jött be, vagy nem tökéletesen. Pedig meg lehetne csinálni, Haydn a tökéletes eleganciából váltott át kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan zsenialitásba, és a váratlanságokkal takart személyességbe - remélem, nem túl zavaros, amit mondok. Miközben ugyanaz a zenei világ hallatszik, egy másik ember szól hozzánk. Csak ezt a másikat meg is kell mutatni. A Liszt Ferenc Kamarazenekar azonban a biztonsági játékot választotta, nem hegyezte ki a zenét, nem vitte el a végletekig, megállt biztonságos távolságra a szélsőségektől. Lehet ez ízlés dolga is, nem érdekli őket a divat, és ez a stabilitásuk egyik alapja, de lehet kényszerűség: a megszokotthoz képest rengetegen vannak, két nagybőgős, fúvósok, ennyi embert összetartani olyan nagy feladat, hogy már nem lehet mellette vagánykodni is, ez az ára a karmestermentességnek.

Másnap karmesterrel együtt is hasonló gondokkal küszködött a Pannon Filharmonikusok Haydnja, A teremtés. Nem ugyanazon a színvonalon óvatoskodtak, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és a mérsékelt teljesítményhez képest is akadtak a zenekaron belül feltűnően gyenge pontok: a kürtösök remélhetőleg nem értek rá gyakorolni, mert ha felkészülten játszanak így, akkor tényleg nagy a baj. Az élményszerűség hiányzott az előadásból, a fény szóra nem derült föl a koncertterem, az első napfelkeltét akár az első naplementeként is föl lehetett volna fogni. Szerencse, hogy van szövege a darabnak, és az énekesek eligazítanak az eseményekben. Kertesi Ingrid kifogástalan, de az ember mégis a kifogásokat keresi, mert nem érzi, amit kellene. Kicsi a hang, de tiszta, mondhatnám fordítva is, tiszta a hang, de kicsi, tényleg kifogásokat mondok, nem ezzel volt a baj. Ahogy Brickner Szabolcs, ez a fél Gulyás Dénes (hangképzése a felső regiszterben nagyon emlékeztet az idősebb tenorra, lent viszont egy egészen más színű hang szólal meg) is jó, csak mintha nem nagyon érintené meg Haydn bátor naivitása, amellyel a Teremtés eseményeit zenévé változtatja. Mellettük kifejezetten üdítő jelenség Cser Krisztián, aki még nem kész énekes, de értelmezi a szöveget, színei vannak, vállalja az illusztrációt. A Nemzeti Énekkar többnyire a zenekarhoz alkalmazkodott, de ihletett pillanatban mindketten Haydnhoz alkalmazkodtak, a darab végén harsogott az ámen, és volt annyi jóindulat az előadásban, hogy hinni akarjunk ennek az utolsó benyomásnak, amely szerint nem is volt ez olyan rossz koncert. Tényleg.