Nagymester ajándékba
Ajándékozzanak szakkönyvet neki? Rossz ötlet, talán nincs is olyan sakk-könyv a világon, amit ne olvasott volna a nagymester. Utazás? Portisch bejárta már szinte az egész világot, ha csak a legnagyobb versenyek helyszíneit vesszük is: húsz sakkolimpián vett részt, nyolcszor küzdött a világbajnoki címért. Számítógépet talán? Ugyan! Portisch épp arról ismert, hogy nem kedveli a gépeket, a könyvekben, a jegyzetekben, a memóriában, a logikában, s nem a mesterséges intelligenciában hisz. A sakkszövetség vezetőségének tagjai már-már feladták a reményt, hogy igazi meglepetést találhatnak ki számára, amikor valaki felvetette: szóljanak Szpasszkijnak! Hát persze, Borisz Szpasszkij, Portisch kortársa, legendás ellenfele, csaptak homlokukra a vezetők, s már tárcsázták is az egykori szovjet - szintén hetvenéves - exvilágbajnok telefonszámát. Eldöntötték: Portisch Lajos ajándéka Borisz Szpasszkij lesz - legalábbis hat parti erejéig.
A tervet nemcsak a sakkszövetség találta remeknek, hanem maga Szpasszkij is, aki hatszoros olimpiai bajnok és a világ tizedik sakkvilágbajnoka. Ő volt az, aki 1972-ben az amerikai Fischerrel Izlandon - hihetetlenül feszült légkörben, az akkori hidegháborús szembenállás pszichózisában - sakkpartit vívott, és vesztett. A legendás nagymester - aki már évtizedek óta Franciaországban él - első szóra igent mondott a sakkszövetség felkérésére, amit azzal magyarázott: az elmúlt fél évszázad alatt hetvenhétszer játszott Portischsal, így jól összebarátkoztak.
A születésnapi (sakk)partit a hét végén, Hévízen rendezték. Az eseményt Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg. Három nap alatt hat rapid mérkőzés várt a két játékosra a fürdőváros mozijában. A klasszisokra nap mint nap több mint százan voltak kíváncsiak. A nézőtéren voltak hat-hét éves feltörekvő fiatalok, nagymesterek és persze amatőr sakkbarátok is. Egyikük úgy magyarázta az esemény jelentőségét: olyasmi ez, mintha a futballrajongók Pelét nézhetnék játék közben, vagy a Forma-1 szerelmesei Mansellt láthatnák versenyezni. A mozi jegyszedője is fel volt dobva, igaz, neki főképpen az volt szokatlan, hogy folyamatosan telt ház van a nézőtéren.
A szombat délutáni partik előtt Portisch és Spasszkij nyugodtan, viccelődve diskurált. Aztán kezet fogtak, leültek, s elkezdtek játszani. Sebesen járt a kezük - no persze az elméjük is -, nyoma sem volt hetven évüknek. A sakkban járatlan nézelődő azon tanakodhatott, hogy lehet egyáltalán ilyen gyorsan lépni, órát csapni és újra lépni, közben pedig gondolkodni, tervezni, értékelni. A közönség feszülten figyelte a kivetítőn az állást, egyesek, a hozzáértők, olykor nagyokat biccentettek, sóhajtottak.
- Huszár c3-at húzott. Uramatyám, huszár c3! - ismételgette szinte eksztázisban egy nejlonzacskót szorongató férfi. Bólintottunk, mintha értenénk ennek jelentőségét, s lopva a kivetítőn kerestük a lovat meg a c3-at, de mire megtaláltuk a mezőt, már nem volt ott semmi, ráadásul hirtelen felállt a közönség, s állva tapsoltak. Szpasszkij feladta a negyedik mérkőzést.
- Szerencsém volt - mondta nem sokkal később szerényen Portisch, Szpasszkij magyarázatából pedig valami olyasmit véltünk kiérteni: még egy exvilágbajnokkal is előfordulhat, hogy csúnyán elnéz egy tisztet.
A mérkőzés végén a két nagymester a helyén maradt. Nézték a bábukat, tudomást sem vettek az őket egyre szorosabban körülölelő tömegről, a villanó vakukról, az autogramvadászokról. Csak ültek a tábla mellett, kombinációkat elemeztek, tologatták a bábukat, kivesézték, kinek, mivel, hogyan kellett volna lépnie. Ebben a pillanatban egyáltalán nem látszottak világhíres nagymestereknek, legendáknak.
Két javakorabeli férfit láttunk a tábla mellett, akik egyszerűen szeretnek sakkozni.
