Szükséges felesleg
Brooks úgy véli, hogy a Demokrata Párt győzelme a választásokon egyben a neokonzervatív ideológia leáldozását is jelenti. De, mint mondja, akár a hetvenes években, most is olyan korszak jön, amikor nincs uralkodó ideológia, mert a neokonzervatívok már felélték a programjukat, s új szellem nincs a láthatáron. Brooks nem pillant Európa felé, de innen nézve úgy tűnik, hogy Európa már korábban bejutott a szellem nélküliség - majdnem azt mondtam: szellemtelenség - korába. A neokonzervatívok a kontinensen soha és sehol nem tudtak tartós hadállásokat kiépíteni, a harmadik utas szocialisták együtt haltak ki 2001. szeptember 11-ével és az iraki háborúval.
Elkezdtem találgatni magamban, hogy vajon lehetséges-e hasonló ívet, szellemi örökséget találni Magyarországon. Igen hozzáértő politikusok és aprólékos történészek fejemet vehetik az itt következőket olvasva. Azt vélem, hogy 1945 és 1971 között a sztálini és neosztálini dogmatizmus küzd a változó arcú demokratikus szocializmussal, revizionizmussal, harmadik utas minőségszocializmussal, reformkommunizmussal, új marxizmussal, emberarcú szocializmussal. A megszállás szemben a fölszabadítással, a földreform szemben a korábbi uralkodó osztályok eltiprásával, a központosuló, nyomuló állam szemben a nemzeti bizottságok, az 1946-os valutastabilizáció, a Bibó-Lukács demokráciavita stb. Efölött mindig ott ült a jövendő diktatúra fekete fellege, amely azonban csak 1948-ban fedte el teljesen a napot. Innen kezdve akasztás, börtön, kitelepítés. De 1953-tól, a Nagy Imre-kormánnyal megint tavaszodik, s elindulnak a reformista mozgolódások. S megint, általános népoktatás, népegészségügy, alullévők beiskolázása, plebejus szolidaritás és egyenlőség, önkéntes szövetkezés, önkormányzat, népfront, Duna-völgyi kiegyezés.
1956 nagy reményét - e marxista revizionista vagy minőségszocialista szabadság- és önigazgatás-, demokrácia- és autonómiareményt követi a reménytelenség. Ám a hatvanas évek közepétől újabb reformmunkák, s 1968-ban piaci szocialista reform. A prágai tavaszt eltiporják, a magyar reformot csendben visszaveszik, a korábban pozitív, decentralizáló, menedzser-szocializmus ellentétébe vált. Szélárnyékba kerülünk. Szellemileg a lukácsisták, az új marxisták, a hatvannyolcas marxista és neokeynesianus reformerek válságba kerülnek: az 1976-os marxizmus-körkérdés és az adósságválság idejére a marxista eretnekség, az emberarcú szocializmus megszűnik irányt adó szellemi erő lenni.
Eddig a lengyel, a csehszlovák, a jugoszláv és a magyar szellem, váltakozó vezetéssel együtt halad, nagyjából ugyanazon a vágaton. Olvassák, nézik, hallgatják egymást, íróik, filmrendezőik, filozófusaik, szociológusaik, közgazdászaik, történészeik éppúgy figyelnek egymásra, mint politikusaik. Tito és Nagy, Gomulka és Kádár, Kardelj és Dubcsek, Gyilasz és Hegedüs tragikus és borzasztó összekapcsolódásai egyben sajátos színes keveréket is alkotnak: a dogmatizmus és az eretnekség, a sötétség és a világosság, a modernizáció és a visszakanyarítás együttesét. Nincs-e összekapcsolva számtalan szállal Nyers Rezső, Fehér Lajos, Fock Jenő és Aczél György egymáson kívül a csehszlovák, a lengyel, a jugoszláv - sőt, a későbbi kínai - reformistákkal, minden hibájukkal és erényükkel.
A szellemi hagyomány letéteményesei Leszek Kolakowskitól Lukács Györgyig, Michal Kaleckitől a nem marxista, baloldali Varga Istvánig, Oscar Langétól Jánossy Ferencig, Wlodzimierz Brustól Ota ikig, Aleksandar Bajtól Bródy Andrásig, Branko Horvattól Kornai Jánosig mind-mind új utak bejárói. Meghasonlásaikkal, rendszerbeli és provinciabeli gúzsba kötöttségükkel minket fejeztek ki. Hol lennénk Erdei Ferenc, Konrád György, Szelényi Iván, Kemény István, Ferge Zsuzsa, Andorka Rudolf szociológusi, Péter György, Liska Tibor, Kopátsy Sándor, Nagy Tamás, Erdős Péter, Riesz Miklós, Tardos Márton, Augusztinovics Mária közgazdasági, Márkus György, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Vajda Mihály filozófusi teljesítményei nélkül? Sehol. Marxisták voltak? Többségükben igen. Baj? Nem. Műveik jelentős része nemcsak a korban, hanem ma is eligazító. Nem zsákutca volt, legfeljebb mellékutca, amely ugyanúgy a főutcára nyílt, mint a nyugat-európai vagy kelet-ázsiai mellékutcák. Szükséges felesleg. A szellem fényűzése.
A hetvenes évek elejétől mindenki az új eszmét kereste. Magyarországra szinte egyszerre érkezett meg a jóléti állam keynesianus és posztkeynesianus, antiequilibrista eszméje, illetve a koraszülött jóléti állam gyakorlata, hogy szinte azonnal válaszoljon rá a nyolcvanas évek elejétől az angolszász neokonzervatív, európai liberális ellenárama. 1982 és 1998 között Magyarországon sajátos reformista liberalizmus és az emberjogi radikalizmus, az angolszász neokonzervativizmus részben európaiasított és részben barbarizált szellemi változata uralkodott. "Az újkonzervatív (ellen)forradalom morális jellegű: az állam eldalmahodott, hatalmas, érzéki, puha, jóságos/kegyetlen testéhez úgy viszonyul, mint a puritánok a szexuális testhez: aszkétikus viszolygással. Beveszi a politikába azt, ami kétszáz évig a politika kerítésén kívül volt: a versengést, azt az érzést, amely szerint az egyenlőtlenség egyenlő a diadalmámorral" - írja T. G. M. kéjes gyönyörűséggel. A kelet-közép-európai újkonzervatívokat - liberálisokat - a szocialista állam testéhez másfajta viszolygás, a piachoz és a versengéshez más szerelem kötötte: nem bízott az állami ítélőerőben és ésszerűségben, ellenben hitt a piaci szereplők rációjában. Láttuk a koraszülött szocialista állam ésszerűtlenségét és pazarlását, s reméltük, hogy a piac, illetve a civil világ (amelyek összeférhetetlenségét nem érzékeltük) ésszerűbben és emberibben oldja meg az előttünk álló feladatokat.
A decentralizáló és liberalizáló, privatizáló és a menedzser-kapitalizmusra is támaszkodó, a rendszerváltásban a piaci reformokat a parlamentáris demokráciához kötő szellemi áramlat - Antal László, Bauer Tamás, Békesi László, Bokros Lajos, Csillag István, Kornai János, Kupa Mihály, Laki Mihály, Matolcsy György, Soós Károly Attila, Surányi György, Tardos Márton, hogy csak a közgazdászokat említsem -, alighanem valamiféle emberarcú kapitalizmusban hitt.
Ennek az emberarcú kapitalizmusnak az eszméje roppant meg a kilencvenes évek végén. Az ezredforduló után, a washingtoni konszenzusból és a maastrichti kritériumok szikár szabályrendszeréből eltűnt az éltető nedv. Ha az ezredfordulón liberalizmus-körkérdést intéztek volna a vezető értelmiséghez, az őszinte vallomások aligha lehettek volna mások, mint a hajdani marxizmuskörkérdésnél: hittünk, de már nem igazítanak el minket a korábbi szerzők és eszmények, már nem gondoljuk, hogy a belőlük származó intézmények az egyedül lehetségesek. A merre tovább kérdésére a tanácstalan vállvonogatás lett volna a válasz. Szerencsére, szerencsénkre, az Úr elküldte az ő fiacskáit Orbán Viktor és a Kaczynski testvérek, Robert Fico és társaik képében, így amíg velük foglalkozunk, nem kell távlatokon, önmagunkon rágódnunk. Gondoltuk-e, hogy Jászi száz évvel ezelőtti gondolatai ma is aktuálisak lesznek? Nem. "Ha rozoga lett a házatok, ha düledeznek a falai, mit csináltok? Zászlót tűztök ki rá, avagy nemzeti színűre festitek, hogy össze ne omoljék?! Ugye nem, hanem megerősítitek a falakat, esetleg új fundamentumot ástok neki." De alighanem ezen nemzeti urak sem maradnak a nyakunkon örökké - kénytelenek leszünk a világon, Európán, magunkon új fogalmakban, másként gondolkodni. Ha mi nem, jön más. Kis történelem, alacsony szellem - lecseng a pannon élvonal. Míg mozdulatnál szebb a puszta szó, víg rációnál szent oráció.
"Sokallom magam. / Keveslem magam. Vagyok. / Én éppen vagyok. / Nem az, kiről azt vélik - / ő volt. Az nem én leszek" - írta Kovács András Ferenc. Kényes nagyúr a nem lehet, a nem szabad, de még kényesebb és fényesebb a nem tudom, a nincs hozzá képességem. A világot kell megemelni, hogy magunkat megemeljük.
