Azt már az Őszöd óta oly őszinte kabinet is tudja, hogy ebben az országban sem lehet úgy gazdálkodni – mondjuk – tíz évig, hogy közben egyetlen jó éve se legyen a cégnek: veszteséget veszteségre, vagy az adóhatóság figyelmének elkerüléséhez épp, hogy alkalmas nyereségre halmozzon. Arról azonban még mindig csak egyeztetnek, miként is nyúljanak hozzá a költségvetési egyensúly szempontjából tovább fenn nem tartható, évtizedes állapothoz.

Ez a helyzet pedig több szempontból sem ígér túl sok jót. Egyrészt ebben a történetben aligha hiteles a kormány reformtörvényeket ontó igyekezete. A gazdaságfehérítésre legutóbb felvetett ötlet az úgynevezett elvárt adó volt. Mondván: ha már veszteséget mutatnak ki az egyébként gyakran öt-tíz éve működő vállalkozások, legalább egy minimális adót fizessenek be – ami épp 60 milliárd forinttal juttatja közelebb a költségvetés hiánymutatóját a kívánatos szinthez. Sok jóindulattal azt is lehetne erre mondani, hogy majdnem jó megoldás. Realistább hozzáállással legfeljebb azt, hogy ez látszatmegoldás. A cél az volna, hogy a már létező törvényekben előírt közterhet fizessék be azok is, akik most nem teszik, és nem az adónemek – egyébként is tetemes – számának növelése.

Arra a kérdésre, hogy miért nem fizetnek sokan, a sok válasz közül a két legerősebb valószínűleg az, hogy nem elég betarthatóak a jogszabályok, és nem elég hatékony az ellenőrzés, a büntetés. A megoldás kulcsa tehát valahol az adóhatság és az őt felügyelő pénzügyi kormányzat kezében lenne. Pontosan úgy, ahogy ezt mostani felszólalásaiban Kóka János gazdasági miniszter is találóan megfogalmazta.

És itt a következő szempont: az egyébként a liberális párt elnöki székéért folyó párharc utolsó, hétvégi összecsapására készülő Kóka miért épp most vétóz meg a nyilvánosság színe előtt egy olyan döntést, amelyet saját maga is jóváhagyott két héttel ezelőtt. Az SZDSZ elnöki posztja egyik aspiránsának a kora nyári dátummal úgy-ahogy megszellőztetett kormányzati változtatások előtt ugyanis nem jöhet rosszul még egy 60 milliárdot érő tárgyalási alap. S persze az adóadminisztráció mérséklése már jó fél évtizede a szabad demokraták egyik központi mondandója. Egyre inkább úgy tűnik tehát, hogy a gazdaságfehérítés nemes célja részben egyfajta pártpolitikai társasjáték aduászává lépett vissza.

Legalábbis a Pénzügyminisztérium tegnapi, szemérmes hallgatásából akár erre is lehetne következtetni. Egy boldogabb országban persze bölcs lenne ez a hallgatás, itt viszont sajnos nincs jó döntés. Pláne nincs annak arcpirulás nélkül vállalható kommunikálása. Miután az adót az Alkotmánybíróság megsemmisítette, újragombolták. Ezek után mégis felmerülhetett, hogy maga a javaslattevő miniszter mondjon rá nemet. Most, ha át is préselik a koalíciós partner hirtelen jött ellenállásán az elvárt adót anélkül, hogy az ellenőrzésre plusz kapacitást adnának, legfeljebb valamilyen bevételi tervet pipálhatnak ki, az adóelkerülők pénze attól még szürke marad.

Ha elvetik, és másik ötlettel rukkolnak elő, hiányozhat a bevétel és meglehetősen plasztikus példát mutatnak a mindennapjainkat jócskán befolyásoló pénzügyi törvénykezés koncepciótlanságáról.
Ezek után jogosan teszi fel a kérdést a tisztes adófizető: miért is várhatná, hogy a nyárra ígért adóreform elhozza számára azt a kielégítő állapotot. Azt, hogy rajta kívül a most a közterheken spóroló százezrek is az államkassza bevételi oldalához zarándokoljanak fehér forintjaikkal. Pedig az elvárás ez lenne.