A nagy baj azonban épp az, hogy ezt a magyar zsidóság jelentős része eddig is így tudta és ebben semmi meglepő nincs, még ha nincs is igazuk. Minden ’45 után megszületett zsidó származású magyar állampolgár csodák valószínűtlen összjátékának köszönheti, hogy egyáltalán megszülethetett. Ezt az irtózatos traumát még a harmadik-negyedik nemzedék is hordozza, nem kis részben azért, mert szűkebb-tágabb közege továbbadta neki. Hajlamosak arra, hogy lépten-nyomom antiszemitizmust gyanítsanak (sokszor, persze, joggal, máskor meg teljesen indokolatlanul). Asszimilációjuknak és komfortérzetüknek nincs más akadálya, mint az áldozati tudat és néha az ezt kompenzáló kultúrfölény merőben indokolatlan érzése, a félelem és a ressentiment. Egy ízben azt mondotta egy zsidó származású entellektüell a rádióban, hogy ő a Biblia népéből származó magyar értelmiségi és megérti, ha ezért irigylik. Pedig ezen, a puszta származáson, semmi szégyellni vagy irigyelnivaló nincs. A zsidó tradíció figyelmeztet is erre: „igyekezz Tórát tanulni, mert ezt nem kapod meg örökségként” (Misna, Az atyák traktátusa, 2. fejezet). A zsidó vallási tradíció nem örökölhető, de el lehet sajátítani és tovább lehet gondolni, ha van kedve az embernek. Ha nincs, az se baj. Asszimilálódni erkölcsileg épp oly semleges választás, mint magyar zsidónak vagy, ha úgy tetszik, zsidó kulturális identitású magyar állampolgárnak lenni.
Azoknak egy része, akik felismerték, hogy semmi nem fűzi őket a zsidó tradícióhoz, legfeljebb távoli érdeklődés, ahogyan számos más kultúrához is, az egyetlen kézenfekvő megoldást választották és asszimilálódtak. Mások azonban görcsösen ragaszkodnak félelmeikhez és bizalmatlanságukhoz. (Ebből, persze, nem következik az, hogy az asszimilációt választók mind teljes mértékben meg tudtak volna szabadulni ezektől). A Mazsihisz vezetősége szintén így van ezzel. Feldmájer Péter igen tanulságosan védte meg botrányos reklámplakátjukat, amellyel voltak szívesek visszaigazolni, hogy holocaust-business igenis létezik. A képen tetovált alsókar látható, valamint az információ, hol lehet fizetni, tetszés szerint, kinek mennyit ér több százezer halott. (Érdekelne, dédszüleim emléke meghozza-e majd a várt bevételt.) Az ötlet szerinte merész és a modern kor kihívására adott válasz, ne legyen már mindig az a plakáton, hogy meggyújtanak egy hanukagyertyát. Hát, ennyire képes megihletni a mi hitközségünket a judaizmus hosszú történelme és gazdag hagyománya. Ennyi jut eszükbe róla, a legelső sztereotípia: a hanukagyertya meggyújtása. Ez segít megértetni Feldmájer aktuális nyilatkozatát, ha menteni nem is menti. Nekik sem maradt, úgy tűnik, más a zsákjukban, csak a félelem és a bizalomhiány. Mint azok nagy részének, akikhez szólnak.

A zsidó származású szülők egy nagy része úgy véli, ha gyermekének házastársa nem zsidó, mindig fennáll majd a veszélye annak, hogy az első veszekedésnél ez „előjön”, hogy majd jól lezsidózza a partnere. Ezért nem is volna szabad nem zsidót választani. Nincsenek származási garanciák. A zsinagógámban már hónapok óta kérdezik az idősebbek, mi lesz ennek a vége? Abbamarad-e? Hová fajul? Félnek. Így is épp eléggé és épp eléggé eltúlzottan.

Ennek a közösségnek szólt Feldmájer figyelmeztetése, mintegy jelezve: még mindig nem vagytok elég óvatosak, elég bizalmatlanok, még mindig nem féltek eléggé. Jó lesz talán még egy kis óvatosság. Ne feledjétek, minden bokor mögött antiszemiták lapulnak. A nyilatkozat szerint az időseknek különösen nem ajánlott az utcára menni. Bizonyára komoly kockázata volt annak, hogy idős zsidóemberek csapatostól, meggondolatlanul az utcára tódulnak 15-én, hogy részt vehessenek valamilyen demonstráción. Közismert szenvedélyük az ilyesmi… Semmi veszélyérzetük. Azoknak, akik felriadnak az éjszaka közepén, hogy telefonáljanak gyerekeiknek, unokáiknak, hogy minden rendben van-e, mert olyan rossz érzés jött rájuk, vagy mert azok már több órája nem írtak SMS-t; akik minden nemzeti ünnep előtt azt tanácsolják, hogy ne menjünk inkább sehová, mert mit lehet tudni. Akik soha nem érzik magukat és - főleg - szeretteiket biztonságban. Nos, őket volt muszáj figyelmezetnie Feldmájernek.

Feldmájer fantomokkal hadakozik. Nyilatkozata növeli a hisztériát, méltó replika az irracionális gesztusok párbeszédében. Feldmájer figyelmeztetése után egy tanítványom lemondta a szerdai óránkat, mert anyukája szerint „lehet, hogy előkészületek lesznek” már előző nap. Ezzel a „bátor”, „szembenéző” retorikával jó alaposan megerősítjük a gettómentalitást. Az ostromlott vár pszichózisát. Konzerváljuk a megértésre való képtelenséget. A szabadsághiányt. Igazoljuk a rossz reflexeket.

Feldmájer Péter radikálisabb gyávaságra buzdító bátor szavaival nagyon rossz szolgálatot tett közösségének. Több állásfoglalás is bírálta őt a zsidó nyilvánosságban. Ez fontos gesztus volt, de a bírálók (nem kis részben barátaim) érvei ennek ellenére is erősen problematikusnak tűnnek számomra. Idézem: „Március 15. a magyarországi zsidóságnak is fontos ünnepe. Zsidók ezrei harcoltak és haltak meg az 1848-as forradalom során a szabadságért és az egyenjogúságért. A kölcsönös bizalmatlanság erősítése helyett, a nemzeti ünnep kapcsán a MAZSIHISZ-nek inkább erre kellene felhívnia a figyelmet. Az ünnep közös, ám ha a zsidó vezetők felszólításának engedve otthon maradunk, akkor a szabadságharc zsidó hőseinek önfeláldozását kérdőjelezzük meg”.

A zsidó honvédek szerepének emlegetése az asszimilált zsidóság régi legitimációs toposza. Ezzel nem az a baj, hogy büszkeséget érez a közösség (én is érzem ezt a büszkeséget), hanem a legtimációs cél, annak jelzése, hogy megérdemeltük, jogunk van magyarrá lenni és az asszimilációs szerződést felmondó antiszemitizmus azért trafál mellé, mert mi igenis remek magyarok vagyunk. A hivatkozás legitimációs célja ebben a szövegben is eltéveszthetetlen: A MAZSIHISZ-nek azért kellene inkább a zsidó honvédek önzetlen önfeláldozására emlékezetetnie, hogy ne erősödjön a „kölcsönös bizalmatlanság”, vagyis az antiszemitizmus. A szöveg ezen a ponton, sajnos, hasonlítani kezd ahhoz a nyilatkozathoz, amelyet nagyon helyesen elítél. Mert hiszen ahhoz, hogy Magyarország egyenjogú polgárai legyünk és tiltakozhassunk az antiszemitizmus ellen, semmilyen érdemekre nincsen szükség. Érdemektől független jogunk magyarnak, Magyarországon élő zsidó nemzetiséginek, zsidó vallású magyarnak, magyar zsidónak vallanunk magunkat, ahogyan minden honfitársunknak joga van a szabad identitásválasztáshoz. Az antiszemitizmus akkor sem volna egy cseppet sem elfogadhatóbb, ha egyetlen zsidó honvéd sem harcolt volna a magyar szabadságért. Nem hazafias kötelesség, hanem választható lehetőség kimenni és megünnepelni őket s a szabadságharc többi hősét. „Az ünnep közös”. De csak a zsidó honvédek miatt? Hiszen mindazokat, akik magyarnak vagy magyar zsidónak tudják magukat, Petőfi Sándor, Bem József vagy Damjanich János alakja éppúgy hozzáköti az ünnephez.

Az antiszemitizmus ellen nem úgy kell védekezni, hogy nem beszélünk róla, de annál sűrűbben emlékeztetünk a zsidók hazafias érdemeire. Nehéz elképzelni, hogy valakit Feldmájer átgondolatlan és káros nyilatkozatai tesznek antiszemitává. „Azt állítja a nem zsidó magyarokról a Feldmájer, hogy vannak közöttünk antiszemiták? Kikérem magamnak ezt a vádaskodást, na most már nekem is megvan a véleményem a zsidókról!” Nem igazán életszerű, hogy valaki így, az antiszemitizmus vádja elleni tiltakozva lenne antiszemitává.

Ha attól várjuk az antiszemitizmus csillapodását, hogy minden zsidó, de legalábbis minden reprezentatív zsidó tökéletesen szerepel a nyilvánosságban, akkor hiába várunk. Inkább az egymásról szerzett tapasztalatainkat torzító hamis helyzeteket kellene felszámolnunk - ahogy Bibó mondaná. Például a nemzettudat olyan elgondolását, amelyben zsidónak lehet érzékelni olyan magyar polgártársainkat, akik származásukat jelentéssel nem bíró esetlegességként kezelik. Avagy olyan elgondolását, amelyben a népnek mindig egységes akarata van, és akik nem részesei e közös akaratnak, azok szükségszerűen a nép ellenségei. Orbán Viktor ünnepi beszédének legárulkodóbb mondatai nem azok voltak, amelyekben mindezt nyíltan és sokadszorra ki is mondta. Inkább azok, amelyekben arról beszélt, hogy a magyar mindig győztes nép, még ha veszíteni is látszik néha. Példái között szerepelt a két világháború elveszítése is. Mintha magyarként el sem lehetne gondolkodni azon, hogy a második világháborút „megnyerni” azon az oldalon, ahol akkoriban Magyarország állt, nem lett volna kevésbé szörnyű Magyarország számára. Aki ezen elgondolkodik, nem osztozhat a győztes nép öntudatában. Abban az öntudatban, mellyel dühösen lesöpörjük a sakktáblát a matt előtt, és kijelentjük, nem mi vesztettünk, hanem ez egyszerűen egy hülye nagyhatalmi játék. Tévedéseink felismerése és korrekciójuk szándéka lúzerség. A siker pedig a céljainak hasznosságától és nemességétől függetlenül eredményes agresszió, most éppen a kormány elkergetése. Antiszemita kijelentés-e Orbáné a vesztett világháborúkról? Ha igazán komolyan vesszük, és következetesen végiggondoljuk, úgy is értelmezhető, de világos, hogy Orbán maga nem vonná le szavaiból ezt a következtetést, és joggal feltételezhetjük, hogy nem is állt szándékában azt mondani, amit valójában mondott. Annál is kevésbé, mert úgy vélekedett, hogy a nemzetnek 1848-49-ben is a vallási különbségektől függetlenül egységes akarata volt. Ugyanazt a toposzt használta tehát, mint a Feldmájer nyilatkozata ellen tiltakozók. És itt be is zárul a kör.

Úgy tűnik, a közgondolkodás adott keretei között a problémák megbeszélhetetlenek. A helyzet rossz, de elgondolkodtató.

Vári György irodalomtörténész

– Két piréz utazik a villamoson... Szólj, ha ismered!