Demszky Gábor csütörtökön tojászáporban szállt szembe az őt kifütyülőkkel - túlkiabálva a tömeget, hajtogatta a maga igazságát: "Tízből kilenc magyar tart velünk. Mindazok, akik nem hisznek a két szembenálló és örökösen háborúzó Magyarország rémálmában. Mindazok, akik nem az ökölbe szorított kéz, hanem a kinyújtott kéz hívei. Mindazok, akik jobban szeretik lerakni az utcakövet, mint felszedni és elhajítani őket. Mi vagyunk többen."

Ott és akkor nem ennek a gondolatnak a hívei voltak többségben. Mások: olyanok, akiknek nincsenek olyan gondolataik, amelyekhez hívek lehetnek. Demszky Gábor szembeszállt velük, túlkiabálva őket, biztonsági esernyőkön szétfröccsenő tojásokra tekintet nélkül mondta a maga igazságát. Soha ilyen meggyőzően, mint így, hogy magára maradt a szószéken. Mert ez az ő igazsága és ez az igazság nem tegnap született meg benne, nem egy hete, nem egy hónapja vagy éve. Ez az ő igazsága hosszú évtizedek óta, a maga mélyen megélt igazsága. És Demszky Gábornak nemcsak joga, de ereje is volt ezt az igazságot belekiáltani a világba, mert ő valóban tett azért, hogy ez az igazság meggyökerezzen mindazokban, akik ott és akkor nem voltak vele, hanem elszörnyedve nézték a televízió képernyőjén, hogy az ő igazságuk egyik hordozója újfent üldözetve állt ki az igazukért.

Demszky Gábornak múltja van: és bár e helyen sokszor illettük kritikával jelen főpolgármesteri tevékenységét, újfent bebizonyította, hogy a jövő embere is. Mert kell, hogy legyen valaki, aki a vele szembenállók sunyi arctalanságával szemben nem engedi feledni a magunk igazságát, és ezt megteheti, mert neki is van - sajátja.