Nézegetem a naptárat, és tudom, hogy nem kellene már ősz hajjal ilyesmit nézni, a vénülő szemet lopva törülgetni, de már késő, megtörtént. Vagy megpróbálom letagadni az egészet, és azon humorizálni, hogy a jó öreg Sylvester Stallonénak festve van a haja, és olyan furcsán duzzadt az arca, valamit odaültethettek ráncosodás ellen, vagy elfogadjuk, hogy Rocky Balboa még tartja magát, és a dagadás csak az elmúlt idők nagy csatáinak emléke. Mit nézegessem a naptárat, amikor Sylvester bátyó sem nézegeti, és úgy tesz, mintha egy koros, de valóságos ökölvívó lehetne, aki harcba száll egy ifjú titán ellen? Nem mintha nem történt volna hasonló, Archie Moore ötvenhárom éves volt, amikor odaállt a húszéves Muhammad Alival, de sajnos láttam a mérkőzést, szörnyű verést kapott az öreg mongúz.

Nem számít. Azért megyünk moziba, hogy ne számítson a valóság, ne érdekeljenek a tények, és elandalodjunk egy nosztalgiafilmen, mert mi tagadás, a Rocky Balboa az, egy meglehetősen szabálytalan, és a színészmesterséget illetően nem éppen túlképzett hollywoodi csillag búcsúja az emblematikus szerepétől. Ettől megható a film: miközben Stallone azt játssza, hogy az általa megformált karakter fölött eljár az idő, nem tud magával mit kezdeni, hát bokszol, mert ehhez ért, aközben Stallone fölött járt el az idő, ő nem tud magával mit kezdeni, és ő forgat filmeket, mert az a munkája. És ha valami hitelt ad Rocky Balboa történetének, az maga a film, ami mégiscsak nézhető, és ha nem is viszi túlzásba az eseményeket, az, ami. Visszatérés a kezdetekhez, nincs semmiféle röhögséges motiváció, nem a bosszú mozgatja a szálakat, nem Amerika meg a szabad világ harcol a vörösök ellen, és, hála az égnek, nem is az öregek a fiatalok ellen, csak a vénség önmagával, a tétlenséggel, a föladással.

Ebből a szempontból fontos, hogy Stallone felsőteste ma is filmezhető, hogy arról szól, amiről maga a mozi, meg vannak ereszkedve az izmok, de azért izmok, erek, és egy ilyen váll sokkal beszédesebb, mint az első rész bumfordi masszája, vagy a folytatások személyi edző segítségével megbuherált hasfala. Mostanában több szép képsort is lehetett látni a moziban az érett női test dicséretéről, ilyen volt az Apró dolgokban Kate Winslet háta, vagy hazai változatként a Férfiakt című filmben Kerekes Éva meztelensége. Legfőbb ideje volt elkészíteni ennek a férfi variációját, és harcba szállni az unalmasan feszes formák ellen.

Nem akarok belelátni semmit a Rocky Balboába. Tényleg búcsúfilm, Stallone a régire emlékeztető idétlen kalappal a fején és a kinőtt kabátjában, amitől nagyobbnak látszik, int is a mese végén, szevasztok, és köszi a harminc éven át tartó figyelmet. Érzelmes film, bugyuta film, de pont ilyenre van szükség ahhoz, hogy újra ki lehessen mondani néhány alapigazságot. Ötvenhárom éve még Nobel-díjat kapott egy másik amerikai bokszőrült, mert azt írta, hogy az embert nem lehet legyőzni, csak elpusztítani. Ötvenhárom év elég nagy idő ahhoz, hogy a gondolat érvényét veszítse. De olyan jó lenne hinni benne.

Azért megyünk moziba, hogy ne számítson a valóság