Vesztesek klubja
Szerb írja Krúdy halálának környékén (több mint 70 éve), hogy ez a "bohém emberalak" irodalomtörténetünk és kritikánk nagy adóssága. És mi sem mondhatunk ennél többet. A nagy Krúdy-esszék nem íródtak meg, a nagy Krúdy-katarzisok nem történtek meg, irodalmunk valahogy nem építkezik rá - mintha csak úgy félig lenne jelen, mintha lebegne fölöttünk, s mi nem érnénk el a bokáját, mintha nem találnánk rajta fogást.
Persze lehet, hogy nem bennünk van a hiba - lehet, hogy Krúdy ilyen: minden ölelésből kibúvik, egyik skatulyába sem fér bele, s mikor már szinte elkapnánk köpenye szélét, eltűnik a ködben.
Ne legyünk igazságtalanok, két Krúdy-katarzis azért történt. A Huszáriké és a Máraié. Mindkettő páratlan remekmű, mégis csupán két magányos gyufaláng Krúdy-nemértésünk éji szobájában.
Ha most azt mondom, szerintem mai napig nincs modernebb prózaírónk Krúdy Gyulánál, az csak nagyképű maszatolása annak a bálványozással vegyes nemértésnek, amit Szerb óta művelünk. Igen, van abban valami mély igazság, hogy nála minden ott kezdődik, amikor az elbeszélő elveszti a fonalat.
De mi ez a "minden"? Igen, szent igaz, hogy Gyula bácsi nosztalgikus múltja nem történelmi múlt, hanem az emlékek múltja. De hol laknak az emlékek? Igen, ebben a prózában az idő a lélek magánügye. De melyik nagy prózában nem az?
Őrjítő az igazi, desztillált művészet. Ésszel fel nem fogható. Miért van az, hogy egy hajós (nem túl okos, nem
Hogy lehet az, hogy az író oldalakon keresztül fecseg, s közben az olvasó azt a csendet hallja, azt a végtelen csendet, amelynek legközepén a csodálatos szomorúság ül, az a szomorúság, amelyben egy pillanatra érzékelhető lesz az élet értelme? Miképpen lehetséges, hogy miközben a Boldogult úrfikorombant olvassuk, s abban nem történik semmi, mégis úgy érezzük, hogy először és utoljára történt meg velünk mindenestül az élet? Hogyan lehet azt megmagyarázni, hogy mikor Rezeda Kázmér markából végleg kicsúszik a lét, a szerelem, az út, akkor hirtelen ez a vigasztalan úr lesz a föld leggazdagabbja?
Krúdynál csak az igazi, átérezhető és birtokolható, amit végleg elvesztettünk. Az ő múltja a Vesztesek klubja. Ez a világ legmódosabb társasága.
A podolini kísértet egy 22 éves fiú regénye. Ez a srác már mindent tud, amit Jókai vagy Mikszáth tudott. De már sejti azt is, amit majd a Szindbád írója fog tudni: hogy végül le kell ülnünk az ördöggel versenyt inni, ha kell, három napig, és el fogjuk veszteni a meccset. De a reményt, hogy mégis az asztal alá vedeljük a Patást, nem veheti el tőlünk senki.
S mikor megnyílik a föld, s kénköves füst között visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, akkor majd fájdalmasan szépen és pontosan látszik, ebben a reményben mennyi édes csend, bizsergető szomorúság és mesés élet volt.
