A múmia bosszúja
Mert rendben van, nincs hangja a nőnek, soha nem is volt, nem ez a lényeg. Rendben van, hogy nem énekel tisztán, mondjuk, hogy ez sem szempont, nem kell kicsinyeskedni. Az már nincs rendben, hogy olyan nagyon nem merült bele a programba, így aztán állandóan föl kellett tennie a szemüveget, hogy mi a következő szám, vagy hogyan is kezdődik a második strófa, de hát ez a koncertturné első állomása, nyilvános bemelegítés, majd belejön.
Nem azt akarom elmesélni, hogy csodát vártam, és mi lett helyette, mert erről szó sincs. De egy ilyen jellegű koncert annyi mindenről szólhatna, arról, hogy megvénültem, de van bennem erő, akarat, itt akarok lenni, és ezt tessék rokonszenvvel tudomásul venni. Vagy arról, hogy rákos voltam, meggyógyultam, visszatértem az életbe, szeressetek érte. Szólhatna valami valóságos dologról, hiszen mindent el lehet vitatni Marianne Faithfulltól, de az élettapasztalatot aligha. Csakhogy ő nem ezt használja, nem erre büszke, hanem azt képzeli, hogy úgynevezett nagy személyiség, karizmatikus csodabogár, aki saját jogon, előadói nagyságának köszönhetően csak belibben a ventilátor elé a fehér klepetusában, dalra fakad, és annak mindenki örül. Csak hát kevés az öröm abban, ha valaki nem túl jó dalokat nem túl jól énekel el. Attól tartok, az imént nagyon finoman fogalmaztam.
Tényszerűbben mondva: szánalmas és nevetséges. Nem azért, mert öreg, nem azért, mert alkalmatlan, hanem mert nem veszi észre magát. Mert olyan, mint amikor a házibulikon a nagymama is be akar szállni a táncolók közé, mert fölemelt kézzel mintegy megáldja a közönséget, miközben dögletesen unalmas, mert olyan fenenagy komolysággal susogja a mikrofonba a bugyutaságait. Mint egy híres ember barátja, akire mindig odafigyeltek, hiszen annyi érdekeset tudott mesélni, így aztán elhitte, hogy ő maga is jelentős személyiség. Pedig nemcsak tudnia kellene, de jeleznie is, hogy ő nem az, ő csak ott volt, ő csak az emlék, a többiek visszfénye esik csak rá. Nem kérek sokat, csak hogy ne tessék vonaglani.
