Igaz, a Londoni Szimfonikusok Bécsben két koncertet adtak, Pestre pedig csak egy jutott, de az legalább telt házas, ha nem is teljesen problémamentes. Elsősorban azért nem, mert ami nekünk ünnep, az a londoni zenekarnak szolgálat.

Colin Davis vezényelt, aki, amíg nem figyeltünk oda, nagy öreg lett, nyolcvanéves, szép angol ember, dús, ősz hajjal. Csak hát nem tölti be tökéletesen a szerepét, nem a karmesterét, hanem a nagy öregét, mert ahogy a Titus kegyelme nyitányát dirigálta, az enyhén enervált, szétesett, de nem zenekari, hanem zenei értelemben, nehezen érthető, a részletekkel vacakoló, az egészről keveset mondó. Körülbelül ugyanez volt érvényes az est utolsó számára, Csajkovszkij 4. szimfóniájára, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ez a mű látványos darab, és a dallamos zajártalmat a közönség szívesen viszonozza ritmikus zajártalommal, ütemes tapssal. Valóban szépen szóltak többnyire a vonósok, a fafúvók kevésbé szépen, de határozottan, a rezek meg harsányan, nehéz ilyenkor megmondani, hogy mi nincs rendben.

Pedig Colin Davis vezénylése bizonyos fokig éppen a szimfonizmus ellentéte, nem az az ember érzése, hogy milyen sokan szövetkeznek ugyanazért a célért, hanem hogy mintha két zenekar ülne egyszerre a pódiumon, és, mit tesz a véletlen, pont ugyanazt a művet játsszák, ugyanabban az időben. Csak nem egyformán: van egy vonóskari alap, visszafogott, időnként meglepően halk, és van egy csapat fúvós, akik csak fújják.

Mindez azonban csak a keret, a héj, amelyben a mag Mozart C-dúr zongoraversenye, Mitsuko Uchida szólójával. A nő csodálatosan bolondos, akkor is, amikor bejön fantasztikus selyembugyogójában, és akkor is, amikor kétrét hajolva köszöni meg a tapsokat. Akkor is, amikor zongorázik, ami a normalitás és a bolondosság különös keveréke. A zongorahangot illetően nagyon is normális, finom, de nem finomkodó, halk, de azért hallható. Áttört, ahogy ilyenkor mondani szokás, érzékeny, sérülékenynek mondanám, de ahhoz túlságosan következetes, pontosan tudja, hogy mit akar. Ezt akarja, ezt játssza. Néha azért jólesne, ha megmutatná a másik végletet is, de Mitsuko Uchida Mozartja mindig jó modorú, és csak a harmónián túl szomorú. A zongora hangjához képest a zenekar túlzásnak hat, lomha szörnyetegként telepedne rá az érzékeny zongorázásra, de nem nyomja agyon. A harmadik tételben Uchida végképp kicsúszik a kollégák trampli kezei közül. Egy pillanatnyi bizonytalanság, óvatos vágy ébred, hogy az ember okosabb legyen a zenészeknél, értetlenkedés, hogy Colin Davis vajon miért nem kisebb zenekart használ, de lehet, hogy akkor már minden a halkság bűvöletébe került volna, aminél csak az lett volna dekadensebben elegáns, ha egyáltalán nem is zenélnek.

Minden úgy jó, ahogy történt. Vagy ha ez túlzás, akkor minden jó úgy, ahogy történt, nekik ez csak egy koncert volt, de megbosszuljuk magunkat, és nekünk sem lesz életre szóló élmény.

(A London Symphony Orchestra hangversenye, Művészetek Palotája)