Vannak mondatok, amelyek örökre megfészkelnek az emlékezetben. Mióta egy tündöklő nyári délutánon egy jó ebéd után apósom felsóhajtott: „Nem ér az élet semmit lombos jegenyefák nélkül”, Krúdy mondata a legváratlanabb pillanatokban ébreszt bennem fájdalmas nosztalgiát. A régi századforduló irodalma tele van ilyen izgalmas mondatokkal. Itt van mindjárt Bródy Sándor költői kijelentése: „a sietve sülő burgonya morgott és mozgott a kályha tetején”. Mennyi minden van ebben! A fiatalság kényszerű igénytelensége, a szegénységen győző testi örömök, és valami baljós izgalom is, a későbbiek előérzete. A regénybéli jelenetben egy bájos hitves és egy nyomorgó festő (aki persze nem a férj) osztozik meg a forró, héjában sült krumplin.

A regény felejthetetlen első mondata: „A zálogház előtt egy fiatalember állott.” Itt bizony a pénzről lesz szó, eleinte a kevés, majd később a nagyon sok pénzről, a pénz az igazi főszereplő, és a címadó ezüstkecske, vagyis a többször is zálogházba csapott kecskefejű ezüstbot egyszerre jelképezi a mindent megrontó pénzt, és az érzéki, tiszta és idealista ifjúságot. A pénz olyannyira áthat mindent, hogy amikor a becsvágyó főhős végül képviselőségig viszi, a parlamentben is csak a pénzszagot érzi: „úgy tapasztalta, hogy minden politika fölött, a folyosóra ereszkedő füstfelhőknek is fölötte, egészen fölül úszik a pénz, vékony, finom kötegekben, százasok, ezresek, sőt külön kezelt milliók is...”

Hát igen. Amikor a kor ütőere „a látszólagos tisztességet, a belső elzüllést” veri, amikor a legfontosabb a fontoskodás, és mindent megtesznek egy mandátumért, amikor a bűnösök csak félbűnnek hiszik bűneiket, amikor kormánybiztosnak nem azt nevezik ki, aki ért hozzá, hanem akinek a legszebb a felesége, mikor a miniszterelnök hosszú beszédekben védi meg nyakig sáros párthíveit, és magabiztosan „uralkodik, parancsol és tesz – legfőképpen cselekszik – az általános akarat, kedv és szimpátia ellenére”, akkor mi egyéb is mozgathatná a világot, mint a pénz?

Bródy Sándor jól ismeri ezeket az embereket, és finoman érzékelteti is a kocsmaasztalnál ülő kisstílű sikkasztók – akik „gyakorta átpofozkodnak egymáshoz” – és a „a becsületes verekedésben” jártas derék magyar képviselők közösségét. Az egész regényt átható metsző iróniát csak a művészet és a fiatalság romantikája ellensúlyozza valamelyest. Akár Bródy mentoránál, Jókainál, a cselekmény itt is valószínűtlen fordulatokat vesz, tüzes és romlott asszonyokkal meg elveszett gyerekekkel, de nem ez, hanem a pontosan felvázolt jelenetek és felejthetetlen mondatok adják a regény velejét.

A történet fordulópontján „aranypapirosba takart” sült krumplit szolgálnak fel köretként egy fényes banketten. Ám hamarosan lefoszlik a pöffeszkedő aranypapír hazugsága, és a főhős visszatér a sült krumpli igazához – és ez nem más, mint hogy „az ember igazi jövője, amiért élni érdemes, a voltaképpeni cél – a múlt; az elmúlt fiatalság”.

Baráth Ferenc ex librise