Házat építettem, ahogy akkoriban a magam formák között „szokás” volt. Nagyrészt saját kezűleg. Mivel az egyetemi értelmiségiként kapott órabérem harmada-negyede volt a mesteremberek órabérének, még fele-harmada hatékonysággal is megérte, ha magam csináltam valamit. Talán még a minőség sem sínylette meg az „öntevékenységet”. Szerettem és azóta is szeretem a kétkezi munkát. Sokszor „hálásabb”, mint a szellemi. De erről bővebben majd máskor.

Nem volt olcsó a CD, több négyzetméter burkolóanyag árába került! De nem bántam meg, hogy áldoztam rá. Szakcsi nagyon megragadott hihetetlen könnyedségével és játékának semmihez sem hasonlítható hangulatával. A „megunt” rádió helyett hallgattam munka közben. Nagyon jól eset. Ha jól emlékszem, egyébként éppen rendszert váltottunk/változtattunk akkoriban.

A zene nekem mindig sokat jelentett. De csak mostanában, „az emberélet útjának felén túl” talán már tudom miért. Magamat racionális gondolkodásúnak tudom. Az érzelmi fogyatékosság „váddal” is illettek már. Alaptalanul, de talán nem véletlenül. Csodálom a zenét, mint absztrakciót, a zene számomra a megtestesült, megőrzött és megosztott lélek. Jelenlétében nem érzem magam egyedül. Az aktív muzsikálás szándéka sajnos felhasználatlan hangszerek (szaxofon, hegedű, miegyéb) vásárlásában, birtoklásában merül ki. Hiányos kottaismeretem pedig a fülemre korlátozza a zene élvezetét. De a zenehallgatásra feltétlen szükségem van. Nem teljes nélküle az életem.

Ma köz- és magánkörülményeim ritkán teszik lehetővé, hogy teljes odaadással merülhessek el valamilyen muzsikában. Leggyakrabban a kocsiban tudok egyedük maradni a zenével. De mást lehet hallgatni a kocsiban, és mást, amikor megfelelő térben és adottságokkal lehetséges a teljes belefeledkezés. A napi háttérzene így válik, jobb híján lételemmé. Mindenképpen üresebb lenne nélküle az életem.

A technikának hála mára a zene bárhol elérhető. Eszközeink minősége, a zeneforrások hozzáférhetősége és ára egyre kevésbé akadálya élvezetünknek. Szinte határtalan a szabadságunk. Azért mégis az élő koncert az igazi. Amikor az előadó előttünk teremti ujjá a más által lejegyzett (sőt gyakran saját) invenciót a maga képére nekünk jelenlevőknek. A jazz (sok más műfaj mellett) talán azért kedves számomra, mert magát az alkotást tudom tetten érni a legkiválóbbak megismételhetetlenül egyedi improvizációiban. Az improvizáció még „konzervben”, felvételen is izgató. Az ismételt meghallgatás lehetősége pedig gyakran pótolja az adott pillanat varázsát.     

A minap véletlenül és váratlanul alkalmam volt élőben hallgatni Szakcsit. Az előadás „hivatalosan”: Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész klasszikus és jazzestjére, „Mozarttól a Misztikus álmokig” címmel a Művészetek Palotájában (MÜPA), a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben volt.

A koncert első részében Misztikus Álmok elnevezéssel Szakcsi szerzemények kerültek műsorra. A művész kérésére tapsszünet nélküli, folyamatos előadásban. Az áradó tiszta zongorahang hamar révületszerű állapotba emelve oldotta kellemes lebegéssé felhalmozódott nem kisszámú belső feszültségemet. Az elhangzott szerzeményeiben Szakcsi úgy nyúlt a hangokhoz, hogy azok maguk is elbűvölve reppennek fel ujjmozdulata nyomán és pillangóként, teljes pompában keringenek körülöttünk térben és időben. Kétségbevonhatatlan és kápráztató jelenlétük maga az örökkévaló pillanat. Bár ne lenne vége!

Az első részt záró improvizációval már együtt mozdul görcseimtől – erre az időre legalább - megszabadított testem és lelkem. Még mellettem ülő, kamaszkori feszültségekkel bőven megáldott fiamon is látszik a feloldódás laza elégiája. Most nyugodtan figyel, máskor forgolódása azonnal jelzi elvesztett türelmét, másfelé elkalandozott gondolatait.    

A szünetben a MÜPA épületében gyönyörködünk. A teltházas tömeg elfér, hullámozva áramlik ide-oda a tágas előtérben. A terek impozánsak, de nem hivalkodók. A funkció győzött a szépelgésen. Megtestesülni látom kedvenc építészeti filozófiámat: a célnak megfelelően használt nemes anyagokból komponált formák szépek.  
A második részben Mozart: D-dúr zongoraversenye következik a Budafoki Dohnányi Zenekar közreműködésével. Szakcsi a maga képére formálja ezt a muzsikát is.

A zongoraszólók különleges jazz ihlette invencióin még maga a zenekar is elcsodálkozik olykor-olykor. Pedig ők talán nem először hallják. Egy komoly/szomorú zenésznek üdítő lehet egy ilyen előadás. A látható élvezet azért nem akadályozza, inkább segíti a zenekar korrekt Mozart interpretációját.

Szakcsi ízekre szedi a mozarti zenét és hallatlanul mai hangzássá rakja újra össze. Ilyet csak a kivételes képességű előadók tudnak. A partitúrából Szakcsi agyának és szívének prizmáján szivárvánnyá bomlott „anyagból” más minőség születik billentései nyomán. Megtestesül a hozzáadott-érték.  Nem tudom miért, eszembe jut, hogy Mozart biztosan rendkívüli módon élvezné ezt az előadást. Az ő „modernsége” számomra ezt, az aktuálisságot jelenti. Ezt érezte meg talán Szakcsi is. Ő, ahogy Mozart is, ha a hozott anyagból is, itt és most alkot, nekünk, kortalanul. Ezen az estén Szakcsi belakta és kitöltötte a számára rendelt időt és a teret. Magával és Mozarttal. Köszönjük!

A tér a MÜPA Nemzeti Hangversenyterme maga is csoda. Nem először járok benne, mégis újra és újra mindig lenyűgöz ez a semmi feleslegeset nem tartalmazó funkcionalitás. A mód, ahogy ez a „hely” idomul a benne születő zenéhez. Nem csak befogadja, hanem tenyerén hordozva mutatja fel a megtestesülő muzsikát. Elegáns kényelmével pedig a közönségét kényezteti. Nagy testtel megáldott emberként külön élvezem, hogy elférek. Itt semmi sem felesleges, de minden megvan, ami kell a tartós minőséghez. Jó hogy van nekünk!
Ezen az estén méltó társakra talált a hely a befogadott zenészben és zenekarban. Ilyen, amikor megelevenedik a szellem, a hely, a kor, a Ma szelleme.

Az emelkedett hangulatban még azt sem találtam giccsesnek, hogy Szakcsi a ráadás után, a hosszú koncertbe
belefáradva, de felfokozott lelkiállapotban, úgy búcsúztatott minket: „szeressük egymást”. Az előadás és a hely hatása alatt egy darabig még azt is el tudtam hinni, hogy ez lehetséges. Ez pedig manapság „nem semmi”, inkább maga a minden!

(A szerző publicista)