- Igaz, hogy fejben tanult meg gitározni?

- Mindig ott ültem, amikor édesapám - aki egyébként nappal földmérő volt, éjszakánként pedig bárzenész - pénzszűkében gitárórákat adott. Óvott attól, hogy zenész legyek, de én lestem a szavait, és ha nem sikerült elhalásznom a gitárját a testvéreim elől, spárgahúros seprűvel "gyakoroltam."

- Amíg ki nem kötött egy salgótarjáni zeneiskolában, tizenkét évesen.

- Egy év alatt hat év anyagán voltam túl. Apám belátta, nincs mit tennie. Elkezdtünk együtt játszani, együtt tapétáztuk ki a falat a nyugati újságokból kivágott gitárposzterekkel, együtt álmodoztunk róluk.

- Ha akkor azt mondja valaki, egyszer a világ legnagyobb dzsesszistáival, például Arild Andersennel, Anthony Jacksonnal zenél majd, vagy mint jövőre, Bobby McFerrinnel turnézik, Németországban pedig gitárt is elneveznek önről, elhiszi?

- Azt sem hittem volna, hogy felvesznek a budapesti konzervatóriumba. Egyszerűen csak szűknek éreztem az otthoni világot, és eljöttem Pestre szerencsét próbálni.

- Kis klubokban játszott, mégis hamar híre ment.

- A Fészek Klubban rendezett hangszerkiállításon próbálgattam egy gitárt. Odajött hozzám Babos Gyula, és amikor bemutatkoztam, azt mondta, szóval én lennék az. Felvételizni hívott az akkor induló dzsesszgitár szakra.

- Ahol aztán több zenekart is alapított, még diákként számtalan tanítványa lett, fellépett Szakcsi Lakatossal, Dés Lászlóval, Babossal. Pár évvel később, 1988-ban mégis itthagyott csapot, papot.

- Tabu volt itthon a dzsessz. Azzal a gondolattal sem tudtam megbarátkozni, hogy mire sikerül elintéznem a vízumot, rég lecsúsztam a külföldi felkérésről. Tanulni is akartam, úgyhogy kapóra jött egy Nyugat-Berlinbe szóló ösztöndíj.

- Azóta is ott él.

- A nulláról kezdtem mindent, de kárpótolt, hogy ott volt a világ zenészeinek színe-java. Spanyolok, brazilok, kínaiak, amerikaiak, oroszok.

- A kritikusok bajban is vannak, ha meg kell határozniuk a műfajt, amit játszik. Emlegetnek klasszikus hagyományokat, népzenét, tangót, szambát, flamencót.

- Mindent elraktározok, amit hallok, és egyszer saját képemre formálom. A roma holokauszt emlékére írt mű - amelyet majd márciusban, a Művészetek Palotájában hallhat a közönség - egy nagyon egyszerű dallamra íródott, amit a nagyanyám dúdolt mindig. De inspirált a norvég vagy grönlandi népzene is.

- Fellépett Amerikától kezdve, Indián keresztül Japánig mindenütt. Hol játszik a legszívesebben?

- Itthon. Jó érzés, hogy a ma esti koncertemre minden jegyet elkapkodtak. Azt pedig különösen várom, hogy a márciusi turné során Salgótarjánban játszhassak. Persze mindenhol élmény fellépni, Indiában azért, mert azonnal ovációval és tapssal nyilvánítják ki a tetszésüket, Japánban, mert miután a közönség faarccal végigüli az előadást, nem akarnak hazamenni, ünnepelnek, kis ajándékokkal halmoznak el, lefényképeznek az összes családtaggal.

- Játszott darabot kétszer ugyanúgy?

- Kottahűen talán csak Bachot, már csak illemből is. Gyerekkorom óta rajongok érte, mert nagyon merész, nagyon szabad, nem lehet annál jobbat kitalálni, mint ahogy ő megírta. Persze, előfordult, hogy az ő szerteágazó zenéjét hallva, muszáj volt beszállnom, és együtt improvizálnom vele.

- Hány napot bír ki gitározás nélkül?

- Egyszer egy nyaraláson két napot sikerült. Aztán vennem kellett egyet.