Sebastian Koch semmit sem játszik el kétszer
- A mások életében egy drámaírót játszik, akinek élete a színház. Gondolom, ez a figura nem állt távol öntől.
- A színház számomra a szakma kezdetét jelentette, és alapvetően meghatározta, hogy milyen színésszé váltam. Idealista voltam, a lehető legtöbbet igyekeztem kihozni magamból, egyszerűen a világ legjobb színésze akartam lenni. 1982 és 1985 között, müncheni tanulmányim során számos szerepben kipróbálhattam magam. Később Berlinben, Ulmban és Darmstadtban eljátszhattam a drámairodalom legnagyobb szerepeit Schillertől Moliere-ig.
- 1994-ben mégis otthagyja a színpadot és nagyon sokáig nem is tért vissza.
- Mert nem tudtam megélni belőle. Másrészt voltam olyan szerencsés, hogy több tévéprodukcióban megfelelő szerepeket kínáltak fel. De itt is megtartottam az aranyszabályt: semmit sem játszottam el kétszer.
- Ha ennyire a változások embere, tavaly miért tért vissza végül a színházhoz?
- Tizenkét éve nem játszottam már színpadon, amikor megkeresett a Bochumi színház igazgatója. Nagyon féltem, de egyfajta bizsergést is érzetem - márpedig ez a nagy kihívások esetében szokott történni. Addig sosem játszottam Oscar Wilde-hőst, és az is igaz, hogy eleget kerestem a tévében, megengedhettem magamnak ezt a luxust.
- A mások élete tulajdonképpen egy keletnémet színházi társulat drámája a politika útvesztőiben. Nyugati lévén, mennyire ismerte ezt a világot?
- A nyugatnémet színházak legalább olyan fontosak voltak politikailag, mint a keletiek. Kulturális szempontból pedig aranykor volt: az állam támogatta a színházakat, csakúgy, mint a szomszédos NDK-ban. Az egyesítés után ez megszűnt. A kapitalizmus átalakította a struktúrát, a gazdasági összeomlás a színházakban is elkerülhetetlen volt. Nyugaton és keleten is.
- Volt esetleg kapcsolata keleti kollégákkal?
- Csak az egyesítés után, de mivel négy évig dolgoztam Berlinben, testközelbe kerültem számos egykori "keleti kollégával". Nem tudtam, nem tudtunk mit kezdeni velük. Máshogy játszottak, és máshogy is beszéltek, mint mi. A kommunizmusban semmit sem mondhattak ki direkten, mindent csak valamiként kódolva hozhattak felszínre. Nem tudtak mit kezdeni az új szabadsággal.
- Miért, mi lenne most a színész feladata?
- Hiszek abban, hogy a művészet változásokat tud életre hívni. Gondoljon csak Brechtre.
- Ezek szerint nem csak fiatalon volt idealista?
- Hogyne, most is az vagyok, nem szégyellem.
- Florian Henckel von Donnersmarck mellett egy igazi veterán-kultuszrendezővel, Paul Verhoevennel is együtt dolgozott nemrég a Zwartboek (Fekete könyv) című filmben, amelyben egy SS-tisztet alakít. Direkt keresi ezeket a történelmi szerepeket?
- Nem, de mit tegyek, ha egyszerűen ezek ígérkeznek a legnagyobb kihívásnak. Ezekben a figurákban volt meg az a mélység, amely miatt érdemes volt elvállalni őket. Sosem játszanék például hollywoodi filmben, a sztereotípiák nem érdekelnek.
