Nagy szobrászat
Noha nem kisplasztikák. A szobrász egykor maga tett pontos különbséget, mondván, hogy a kisplasztikát nem lehet felnagyítani, az övéit meg igen, de ha nem mondta volna, s Kovács Péter nem idézi egy tanulmányban, akkor is látni való, hogy a Kiss Nagy-művek folyvást feszítik a határokat. Harcot, háborút, tört győzelmet eleve nem szokás kamaraművekbe inkarnálni - hová tennénk a lakásban egy Telemarkot? -, de kivált nem Kis harcosokat, amelyek apró méretük ellenére lábbal rúgnak szét ellenállást (III.),
Egyszóval nagyplasztikai lélegzettel és nagyplasztikai erővel. Röviden: az 1930-ban született, tíz esztendeje meghalt Kiss Nagy neve is ott fénylik a listán, amely bűnösen mellőzött szobrászainkat sorolja fel. Nagy és dicső lajstrom ez, ha végigfutjuk Beck Ö. Fülöptől Medgyessyig, Ferenczy Bénitől Vigh Tamásig, meggyőződhetünk arról, hogy a magyar szoborállítók mindig metsző pontossággal tudták, hogy kinek, kiknek ne adjanak köztéri megbízást. Társadalmi rendszerektől függetlenül és világnézeti meggyőződéstől nem befolyásolva működött a középszer, a Ferenc József-i időktől folyamatosan és tévedhetetlenül biztosítva, hogy jelentős mű, eredeti alkotás ne kerüljön a terekre. Nem politikai alapon (többnyire), és nem hiba nélkül működött. Mestereink ajánlatai nem ellenállók, nem botrányosak, csak igazi alkotások voltak, és a tétel megfordítva nem igaz. Az elfogadott, a fölállított művek műtárgyjegyzéke nem feltétel nélkül szégyenlista, a szelekció mindenkori slamposságának és elvtelenségének köszönhetően sok jó mű átcsúszott, olykor Kiss Nagytól is.
Kiss Nagyot nem üldözték, sosem volt célszemélye perzekúciónak, minden díjat életében megkapott - csak túlságosan, zavaróan öntörvényű volt. Öntörvényű gondolatait - amelyek a mediterrán mitológia alakjai és regényfigurák köré rendezték küzdelemnek, elbukásnak, asszonyi, nagy szeretetnek és katarzisoknak az élményét - öntörvényű plasztikai nyelven hozta nyilvánosságra. Kubizmust, igazi klasszicitást, Henry Moore-i példát és konstruktivista fegyelmet joggal emlegetnek a róla szóló méltatások, és mégis igazságtalanul, ha e segédvonalaknál megállnak. Kiss Nagy ugyanis mindezeknek a tanulságait olyan egyéni formavilágba, olyan kizárólagosan plasztikai nyelvre fordította, amelyet csak az ő, plebejusan elkötelezett, értelmiségi ethoszon átszűrt, súlyos és felelős szelleme alakíthatott ki. Parasztasszony-energiát lobogó, hatalmasnak látszó bronztömegekkel, meg elvékonyuló, esendő láb statikájával kifejezni csak ő tudott, háborús, rettenetes katonaritmust harangformák felbontásával és ismétlésével megragadni neki sikerült, Dantét, Poklot harminckilenc centiméteresen zengő emlékműben ő állított az örökkévalóságnak.
Hogy egyik megújítója, eszközrendszerében tágítója, minőségében magasba emelője volt a magyar éremművészetnek, köztudott. Ez utóbbi nem mindennapi mezőnyében, modern klasszikusaink sorát növelve megint csak a szükségből alkotott nagyművészetet. Hogy nem volt ő sem kényszer-medailleur - lásd a fenti elődnévsort - arra az egyetlen Natura I. is elegendő bizonyíték. A zengő érmeket, dübörgő plaketteket bőséggel bemutató tárlókban egy remek a sok között, amely káprázatosan mutatja, miként lehet a néhány milliméteres bronzlemezben szédítő, beláthatatlan mélységeket megnyitni.
S végül egy feltétlenül kötelező záradék: a fenti, Beck Ö. Fülöppel kezdett lista érvényessége legkésőbb Kiss Nagy halála körül véget ért. Azóta annyira anarchikussá váltak itt az emlékműügyek, annyira önkényessé a megbízások, hogy már a mellőzés sem minősít. Annak, hogy valakit a demokratikus mai bizottságok következetesen elutasítanak vagy kitüntetnek, már semmiféle értékjelentése nincsen.
