Nem a vérbosszú megszállottja az, aki a múlt héten azzal szembesült, hogy egy embertársa halálát kívánja. Annak, aki baltával verte agyon harmincnyolc éves feleségét, tízéves lányát és tizennyolc éves fiát. Ez az ember karácsonykor szabadult a börtönből és korábban, vagy harminc éve, már ölt is. Feltételezem, nemcsak én gondolom úgy, hogy ha legalább az ilyen brutális gyilkosokat kivégezné az állam, akkor nemcsak egyetlen lánya maradhatott volna életben e szerencsétlen asszonynak. Mégis: tudom, hogy ezek után sem lehet elvenni az életét a sorozatgyilkosnak.

Mindezt meg lehet érteni, de attól még forog az ember gyomra. 

Jogilag pedánsan, önmagamat kioktató tónusban persze hivatkozhatom arra, hogy az Alkotmánybíróság 1990. március 19-én kelt állásfoglalásában milyen kristálytiszta logikával minősítette a halálbüntetést alkotmányellenesnek. Nem szolgálja a büntetés célját és nem alkalmas a társadalom védelmére. Sólyom László pedig talán egész későbbi nagy ívű alkotmánybírósági pályafutását alapozta meg akkori párhuzamos véleményével: „nem köti az Alkotmánybíróságot sem a többségi akarat, sem a közvélemény. Nem köti egyetlen erkölcsi, vagy tudományos irányzat sem. Az Alkotmánybíróságnak tehát saját értelmezést kell kidolgoznia az élethez való jogról.”

Ezek a mondatok elismerték: tudják, hogy az emberek többsége ezzel nem ért egyet, de akkor is eltörlik a halálbüntetést.

A halált addig tizenhét féle bűncselekményre lehetett kiszabni, például olyanokra, mint a 2002-es móri bankrablás, amelyben nyolc ember életét oltották ki. Orbán Viktor akkor - utolsó miniszterelnöki interjújában - azt mondta, hogy komolyan meg kell fontolni a halálbüntetés visszaállítását. Elismerte, hogy a nemzetközi szerződések egyelőre lehetetlenné teszik e büntetési forma visszaállítását, de hozzátette, hogy az álláspont még megváltozhat.

Egyetérthettünk akár vele, akár Horn Gyulával, aki korábban egy hűvösvölgyi juniálison, szintén miniszterelnökként morfondírozott el azon, hogy szükség lenne a halálbüntetésre.

És megint itt volt a levegőben ez a gondolat(kísérlet). Egészen addig, míg alig egy héttel az említett alsószuhai hármas gyilkosság után kiderült, hogy nem az a móri gyilkos, akit az ügyészség felügyelete alatt folytatott kiemelt nyomozás után a legjobb magyar bírák első- és másodfokon, tehát jogerősen, ténylegesen életfogytiglanra ítéltek. „Hogy ott rohadjon” - ahogy a nép ítélkezne. Ha annak idején Kaisert halálra ítélik, kivégzik, éppen úgy megnyugodtunk volna igazságérzetünkben, ahogyan most sokan szeretnénk látni, hogy eltüntesse az állam az élők sorából azt, aki egy nőt és két hozzá tartozó gyereket lemészárolt.

Azt hihetnénk azonban, hogy a móri fordulattal a kezünkben a kínos, de cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy nincs helye a jogrendszerben az egyetlen visszavonhatatlan és jóvátehetetlen szankciónak, a halálbüntetésnek.

De tévedünk. Nem (csak) ez a baj. Mélyebb, kevésbé látható. Tudjuk, hogy az államnak büntetnie kell a lopást, és nem lophat. Meg kell torolnia a rablást, és nem rabolhat. És, ha szigorúan tiltja az ölést, nem ölhet.

Nem lehet. Irgalmatlan és egyszerű szabály. Néha felfoghatatlan, néha, mint most is, valamit tán elfogadhatunk, átérezhetünk belőle. Valamit.