„A politikusok ne ártsák bele magukat a történészek dolgába. Már az is túl nagy kihívás nekik, hogy a politikát rendesen műveljék, és hogy rendes törvényeket alkossanak. Legalább a történettudományt ne tegyék tönkre” – idézi a libertárius Spiked magazin Deborah Lipstadt amerikai történészt.

Az atlantai professzor asszony többek közt arról nevezetes, hogy David Irving, a híres-hírhedt történész beperelte, amiért holokauszttagadónak és történelemhamisítónak nevezte őt. Deborah Lipstadt 1994-ben írt könyvet Holokauszttagadás – fokozódó támadás az igazság és az emlékezet ellen címmel, s ebben csakugyan David Irving munkássága volt az egyik fő iskolapélda. A per 2000-ben ért véget, és a bíróság mindenben Lipstadtnak adott igazat. Rasszistának, antiszemitának minősítette Irvinget, és megállapította, hogy tudatosan értelmezte félre a tényeket. Lipstadtot mindez újabb könyv, a Bíróság előtt a történelem megírására sarkallta.

Ennek ellenére Lipstadt nem tartja helyesnek a holokauszttagadás büntetését. Először, mert hisz a szólásszabadságban. Másodszor, mert a tiltás mártírrá magasztosítja a sarlatánokat. Harmadszor, mert ha a társadalom börtönnel fenyegetőzik, olyan képet fest magáról, mint akinek nincs elég meggyőző bizonyítéka. Márpedig van éppen elég.

Most elborzadva nyilatkozik a londoni lapnak arról, hogy Németország olyan európai jogszabályt szorgalmaz, amely büntetné minden népirtás tagadását, s büntetne minden tagadó vagy elnéző gesztust az emberiség-ellenes bűncselekményekkel kapcsolatban. De nem csak azért nem ért egyet a tervezettel, mert általában ellenzi a holokauszttagadás betiltását.

Itt van mindjárt egy vitatott eset, a törökországi örmények százezreinek lemészárlása az első világháború alatt. Franciaországban 2006-ban törvényt alkottak róla, hogy az örmények elleni népirtás tagadása bűncselekmény. Márpedig igen tiszteletreméltó történészek vélik úgy, hogy ez nem népirtás volt. Nem tagadják a számokat, sem a borzalmakat, de úgy vélik, népirtás helyett helyesebb tömeggyilkosságról beszélni. Lipstadt ugyan nem ért velük egyet, de a vitát nagyon is legitimnek tartja.

Vagy vegyük a srebrenicai tömegsírok ügyét. Elterjedt nézet, hogy népirtás történt. De van, aki tömeggyilkosságról beszél, s ennek a vitának is van létjogosultsága. Lipstadt szerint gyakran kifejezetten politikai céllal szokás visszaélni a népirtás fogalmával. Például 1999-ben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia azzal indokolta meg Jugoszlávia bombázását, hogy a szerbek Koszovóban népirtást követtek el. A tragikus események halálos áldozatainak száma azonban nem haladta meg a háromezret. Elie Wiesel Nobel-díjas író és a holokauszt túlélője már akkor is szóvá tette, hogy a holokauszt felemlegetése önmagában nem igazolja a légiháborút.

A jövőben bölcs európai bürokraták döntik majd el, mi minősül népirtásnak, és Elie Wieselt Koszovóval kapcsolatos szavaiért bíróság elé fogják állítani? – kérdi Lipstadt. Úgy látja, hogy akik minden tömeggyilkosságot népirtásnak mondanak, voltaképp lekicsinylik az igazi népirtásokat, köztük a holokausztot, ahol csakugyan egy egész etnikum megsemmisítése volt a cél.

David Irving