Hahn Rózsáról nem sokat tudunk. 1923. február 5-én született Budapesten, s mivel tanoncéveit özvegy Hönig Antalné műhelyében tudta le, okkal feltételezhetjük, hogy a kispolgári Csikágóból járt nap mint nap kitanulni a tisztes kisipart. (Bár az özvegy Hönigné aláírása melletti stemplin a Rákóczi út 42. olvasható az üzlet címeként, ez legjobb esetben is egy korábbi állapotot rögzíthet: az Akácfa utca sarki épületben a Szociáldemokrata Párt több üzleti vállalkozása, a Corvina Általános Biztosító Társaság Rt., a Törekvés Takarékpénztár és az Általános Fogyasztási Szövetkezet működött ugyanis a húszas évektől. A korabeli telefonkönyvek néhány sarokkal följebb, a Hársfa utcánál lévő Rákóczi út 62. alatt jelzik a "Hönig A. női kalapüzlet"-et.)

Annál többet tudunk azonban arról, hogy ideális esetben hogyan teltek Hahn Rózsa tanoncévei ebben a kalapüzletben. Elég csak felütnünk Moór Jenő - a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara ügyvezető titkára - 1941-ben megjelent Kiskátéját, amely kérdések és feleletek által igazít el az iparos mestervizsga minden részletében, hogy kiderítsük, milyen regulák szabták meg az ifjú kalaposnövendék mindennapjait.

Innen kiderül, hogy tanoncnak csak 14 évesnél idősebb, legalább hat elemit végzett egyént lehetett alkalmazni, akiről a hatósági orvos igazolta, hogy "a mesterségre testileg alkalmas". A törvény a mesternél dolgozó segédek száma szerint szabta meg, hány tanoncot vehet föl; volt szabály a próbaidőre, akárcsak arra, hogy "nőtlen, özvegy vagy feleségétől különváltan élő iparos teljes ellátásra kiskorú női tanoncot nem tarthat". A tanoncszerződést az iparostestület előtt, a szülő vagy gyám jelenlétében kellett megkötni. A tanulónak biztosítani kellett az évi két hét fizetett szabadságot - "Mi az oka annak, hogy a tanonc már egy év után annyi szabadságot kap, mint a segéd csak 17 év után?" "Ennek az az oka, hogy a tanonc rendszerint fiatal, fejletlen és ezért testileg jobban rá van utalva a pihenésre és az üdülésre" -, a szerződést pedig csak nyomós okkal lehetett felmondani. A törvény megszabta, hogy a tanoncot nem szabad túlterhelni, önérzetében sértegetni, bántalmazását hagyni, s "nem szabad tűrni, hogy a tanonc káros és erkölcstelen olvasmányokat olvasson, vagy hazafiatlan, államellenes rossz társaságba járjon. Nem szabad a tanonciskolába menéstől visszatartani és a leventegyakorlattól elvonni".

Hahn Rózsa, mint ez segédlevelén is olvasható, a Cukor utcai tanonciskolát végezte el, mégpedig jó eredménnyel. Az intézményt még a községi tanonciskolák felállításáról rendelkező 1884-es jogszabály hozta létre: arra szolgált, hogy a népiskola hat elemijét elvégzett fiatalok itt szerezzék meg a mesterségükhöz szükséges elméleti ismereteket, rajzolni, könyvelni tanuljanak, ha pedig - miként ez akkor sem volt szokatlan - az elemiben nem sajátították el megfelelően az írást, olvasást és számolást, hát e téren is erősítsék a tudásukat. A ruhaiparban tanuló leányok igazán jól jártak, hiszen az ő tanodájuk a Cukor utcai elemi és leány polgári iskola modern, tágas és napfényes épületében - a mai Apáczai Gimnáziumban - kapott helyet.

Mindazokat az ismereteket, amelyeket Hahn Rózsa özvegy Hönig Antalné műhelyében elsajátíthatott, persze meglehetősen egyszerűnek igyekszik feltüntetni a Z. Tábori Piroska által szerkesztett A család tanácsadója. Az élelmes háziasszony e szerint akár odahaza is készíthetett filckalapot egy alkalmas méretű tomp segítségével. A filcet felhúzta a sémára, körbevágta, átvasalta, szalaggal és dísztűvel ékítette, és már hordta is. A bársony- és selyemkalap előállítása valamivel bonyolultabbnak mutatkozott, de a szalmakalapról újfent csak azt olvashatjuk, hogy "varrása könnyű, csak sok türelmet kíván".

Az ugyanekkor kiadott Háztartási és nevelési ismeretek a polgári leányiskolák IV. osztálya számára azonban arra utal, hogy a kortársak körében sem volt elterjedt szokás az otthoni kalapkészítés. A tankönyv arra hívja föl ugyanis a jövő háziasszonyainak figyelmét, hogy "A kalap és felsőruha divatja folyton változik, egyikből sem szabad sokat beszerezni". Ám hogy sokan így sem tudtak ellenállni a kalapüzletek csábító kínálatának, mutatja, hogy a negyvenes évek eleji Budapesten kétszázötvennél is több kisebb-nagyobb szalon élt meg abból, hogy a hölgyek és urak óhaját leste.

Rózsa tehát jó eredménnyel elvégezte a tanonciskolát, majd jó eredménnyel letette a segédi vizsgát is. Az utóbbi minden bizonynyal a bizottság által kijelölt műhelyben zajlott, s a feladat nem volt nehezebb annál, hogy legfeljebb nyolcórai munkával el lehessen végezni. Előtte volt hát az élet.

Sajnos tényleg nem tudom, mi történt ezután. Hahn Rózsa remélhetőleg túlélte a háborút, letette a mestervizsgát, és maga is tagja lett a Budapesti Női-divatkalapkészítők Ipartestületének. Egy időre. Hiszen az ipartesületeket az ötvenes évek legelején feloszlatták, a mestereket szövetkezetekbe tömörítették, a tanoncokat pedig ipari tanuló intézetek gondjaira bízták.

De Hahn Rózsa szakmai jövőjét nem csupán a történelem tette kétségessé. Simon Böske már 1946-ban így írt a Házi mindentudó öltözködésről szóló fejezetében: "A kalap az évnek kisebb felében okoz csupán gondot, hiszen nyáron nem igen viselnek asszonyaink, leányaink kalapot. Délelőtt az angol kalap és délután az elegáns turbán az, ami leginkább fedezi a szükségletet". Pár év, és már ezekre se volt igazán szükség.