Országértékelő beszéd a Vigadóban
2000. február 3.

Jó estét kívánok!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Elnök Úr, Kedves Barátaim!

Először is engedjék meg, hogy megköszönjem a megismételt, idei esztendőre szóló meghívást. Beszédek elején nekem nagyon gyakorta egy angol parlamenti képviselő, nyilván véletlenül, elmondott mondata szokott eszembe jutni. Valahogy így fogalmazott: mielőtt elmondom a beszédemet, szeretnék önöknek mondani valamit. Ezt elkerülendő, ha megengedik én most az elején szeretném önökkel megosztani a tervemet, vagyis hogy három dologról szeretnék beszélni itt ma este az ország nyilvánossága előtt. Először is arról, hogy hol tart hazánk tíz évvel a rendszerváltoztatási kísérlet óta. Mit vettünk fejünkbe tavaly és mit teljesítettünk ebből. Majd végül arról is szeretném tájékoztatni az ország közvéleményét, hogy mit tervezünk a 2000. esztendőre.

Tisztelt hölgyeim és uraim, tavaly is azt mondtuk, hogy ezek az év eleji alkalmak olyanok, mint a rovátkák az ajtófélfán, amellyel régebbi szokásokat őrző családok rendszeresen megmérik, hogy mennyit nőtt a gyerek. Vannak esztendők, amikor a gyerek sokat nő és aztán van, amikor kevesebbet. És vannak olyan esztendők, amikor nem is föltétlenül az számít, hogy mennyit nőtt, hanem, hogy átlépett egy fontos határt: például iskolás lett vagy éppen nagykorú. Az 1999-es esztendő ilyen határkő, ilyen határvonal volt. A rendszerváltoztatás, a rendszerváltás utolsó éve. Az átmenet 1999-ben véget ért és azt hiszem ezt több jelből is kiolvashatjuk.

Először is, 1990-ben a magyar gazdaság a csőd szélén állt, egy bizonyos teljesítmény elérésére azonban mégis képes volt. Tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1999 végére a magyar gazdaság ismét elérje azt a teljesítményt, mint amire 1990-ben volt képes. A rendszerváltoztatási kísérlet mentségére szeretném azonban elmondani, hogy az a gazdaság, amelyik 1999-ben ezt a teljesítmény elérte, már egy egészen más ország, más gazdasága volt. Egy életképes, korszerű, a világgal is versenyképes és - azt hiszem - szép fejlődési távlatokkal rendelkező ország gazdasága nyújtotta ezt a teljesítményt. Hasonlóképpen beszélhetünk az elmúlt tíz évben a bérekről is. 1999-ben történt meg az, hogy a nagy átlagot tekintve a magyar emberek bére - a vásárlóerőn számítva, ahogy szokták mondani, a vásárlóértéket figyelembe véve - elérte azt a szintet, ahol hazánk 1990-ben tartott. A második bizonyíték, hogy pontot tettünk az átalakulás végére azzal, hogy el tudtunk indítani egy új gazdasági modellt, amelynek középpontjában a családok állnak. S harmadrészt pedig úgy érzem, elfoglaltuk a bennünket megillető helyet a világ népei, Európa nemzeteinek körében, s 1999-ben tagjai lettünk a NATO-nak. Nemrégen Bulgáriában jártam. Egy barátom is akkortájt járt arra és azt mondta, hogy ott nagy érdeklődéssel várták a miniszterelnöki csúcstalálkozót. Lelkesen újságolták, hogy nyugati országokból is várnak vendégeket, jönnek például a magyarok is.

Kedves barátaim, tisztelt hölgyeim is uraim, a 2000-ik év valóban korszakhatár. Nemcsak a millennium miatt, hanem azért is, mert éppen tíz esztendeje, hogy közösen belevágtunk Magyarország átalakításába. Éppen tíz éve, hogy úgy döntöttünk, hogy emberségesebb, szabad és egy gazdagabb élet reményében magunk mögött hagyjuk azt, amit szocializmusnak hívnak és mindannyian a jövő felé fordulunk. Azt hiszem a tízéves évforduló alkalmas arra, hogy egy pillanatra megálljunk és elgondolkozzunk azon, meddig is jutottunk, hol is tartunk most. Ilyenkor szokott az ember rájönni arra, hogy nem is olyan egyszerű meghatározni a saját helyét. Bizonyára ismerik azt a történetet, hogy két ember áll a folyó két partján. Egyik átkiabál a másiknak: "Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?" Mire a másik: "A túlsó partra? Hiszen ott van!"

Nos, ha a fiatal demokráciánk történetében határozzuk meg a helyünket, akkor röviden azt mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk gazdasági, társadalmi és reményeink szerint lélektani értelemben is. A gazdaságról szólva, köztudott tény, hogy a tervgazdaságot sikerült piacgazdasággá alakítani, az állami tulajdont magánkézbe adni, a keleti irányú külkereskedelem helyett egy nyugati irányultságot magunkévá tenni és minden várakozásunkat felülmúló mértékben sikerült a működő tőkét behívnunk Magyarországra. Vagyis az európai gazdaságokhoz való fölzárkózás útját járjuk.

A mostani pillanat alkalmas arra, hogy egy rövid pillantást vessünk a sikeres európai gazdasági fölzárkózások történetére. Aki ismeri a gazdaságtörténetet könnyedén fölidézheti, hogy a nagy fölzárkózások a II. világháború után sohasem sikerültek egy-egy országnak külön-külön. Európa régről ismert hagyományos központjához mindig csoportonként, ha úgy tetszik peremenként, övezetenként csatlakoztak újabb és újabb területek. Idősebbek emlékezhetnek rá, így volt ez Bajorországgal, Baden-Würtenberggel, Olaszországgal, aztán később 70-80-as években folytatódott mindez Írországgal, Finnországgal, Katalóniával. S aztán a 90-es években most egy újabb fölemelkedő és felzárkózó övezet képe bontakozik ki a szemünk előtt a Balti-tengertől az Adriáig. A tanulság tehát az, hogy ha mi sikeresen akarunk felzárkózni, akkor a siker nem lehet szigetszerű, valószínűleg csak másokkal együtt válhat valósággá. Jó-e ez nekünk? Úgy gondolom, hogy bizony jó. Hiszen egy egész régió felemelkedése mindig nagyobb érdeklődést, szélesebb üzleti lehetőséget kínál, és nagyobb haszonnal kecsegtet a gazdaságokat korszerűsítő beruházások számára, és így a mi lehetőségeink is bővülnek. Ezért meggyőződésem, hogy helyesen tettük, amikor azt írtuk a kormányprogramba, hogy nem akarunk versenyezni a közép-európai országokkal. Nem siker számunkra, bármilyen jól is essék egyébként ez hallani, hogy mi jobbak vagyunk, sikeresebbek vagyunk, mint a többi közép-európai ország. A valóságos érdekünk ugyanis éppen az, hogy a többiek is Lengyelországtól Horvátországig, Szlovéniáig épp olyan sikeresek legyenek, mint mi.

Kedves Barátaim, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az elmúlt időszakban sokfelé megfordultam a világban, s örömmel hallottam, szinte mindenfelé, hogy Magyarország messziről nézve nagyon szép. Az előbb mi is európai összefüggésben, ha úgy tetszik, brüsszeli távlatból vetettünk egy pillantást a mögöttünk hagyott tíz esztendőre. Nem mondom, szép látvány volt. De milyen Magyarország itthonról, milyen belülről? Hiszen nemcsak egy gazdasági, hanem egy jelentős társadalmi átalakulás is történt. Ha ezekre a folyamatokra figyelünk, bizony némileg elromlik az ember kedve. Miközben a gazdaság sikeresen átalakult, létrejött egy olyan Magyarország, amelyet a tudósok úgy írnak le, hogy egyharmad-kétharmad Magyarország. Ez azt jelenti, hogy az ország egyharmadát kitevő családoknak, embereknek, akiknek a történelem viharai ellenére is sikerült sikeresnek maradni illetve a mögöttünk hagyott tíz év lehetőségeit személyes felemelkedésük javára tudták fordítani, nekik nem kell félniük a lecsúszástól, hiszen ők azért dolgoznak, hogy egyre jobban éljenek, egyre gyorsabban gyarapodjanak. Az ország egyharmadáról van szó, se ez igen kevés. De hogy legalább ennyi van, az mégiscsak jó hír. Ám az ország polgárainak kétharmada fizetéstől fizetésig él. Nekik a kemény munka mellett sincs lehetőségük arra, hogy megtakarítsanak vagy hogy többet költsenek, mint tették a megelőző hónapban. Másképpen fogalmazva: szemben az 1990-es szárnyaló reményeinkkel mindezidáig nem nyílt lehetőség a tömeges gazdasági felemelkedésre. Csak a tömeges felemelkedés előföltételeit tudtuk megteremteni, de azt legalább megteremtettük. Az előttünk álló években éppen ezért többet kell tennünk annak érdekében, hogy egyre több család legyen képes a ma gondjai mellett a holnapra is gondolni.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Beszéltem arról, hol állunk Európában, hol állunk a fiatal magyar demokrácia történetében. Most nézzük, hol tartunk a polgári koalíció kormányának elképzeléseit illetően. Tavaly ilyenkor az 1999-es évre megfogalmazott terveinkről beszéltem. Most, amikor erre a mai találkozóra készültem, megpróbáltam összegezni, mi valósult meg, s mi nem. Tavaly 37 pontban foglaltam össze a teendőinket. Ha megengedik néhányat ezek közül megismétlek. Tagjai lettünk a NATO-nak és hozzákezdtünk a hadsereg átalakításához annak érdekében, hogy az ország biztonsága növekedjék és a hadsereg visszanyerje a becsületét és a tekintélyét. Hétszer annyit költünk a katonák életkörülményeinek javítására és a laktanyák felújítására, mint amennyit a megelőző tíz év átlagában erre fordítottunk.

1999-ben jelentős lépéseket sikerült tennünk a családok helyzetének megerősítése felé is. Itt szinte valamennyi tervünk teljesült. Önök talán mindannyian kivétel nélkül tudják ezeket a fontos intézkedéseket: a családi pótlék és a GYES alanyi jogúvá tétele, a gyermekek után járó adókedvezmény bevezetése. Ha visszaemlékeznek, tavaly a nyugdíjakról is beszéltünk. A kormányprogram azt mondja, hogy az 1998-2002-ig terjedő időszakra a minimális célkitűzés, hogy a nyugdíjak vásárlóértékét megőrizzük. Tavaly azt mondtam, bízom abban, hogy azért többre futja 1999-ben és valóban, valamennyivel többre is futotta, hiszen 10 százalékos áremelkedés mellett az átlagnyugdíj 13,5 százalékkal növekedett. A nyugdíj persze még így is meglehetősen kevés, de mégis elmondható, hogy 1999-ben minden nyugdíjas egész évre tekintve legalább 42 ezer forinttal többet kapott, mint 1998-ban. Bizonyára emlékeznek arra is, hogy nagy vita volt arról, helyes-e a kisebb nyugdíjakat gyorsabban, nagyobb lépéssel emelni, mint a nagyobb nyugdíjakat. Ez a vita ma is tart. A mi álláspontunk is a régi. Úgy gondoljuk, helyes döntés volt némi kárpótlást adni a legszegényebbeknek azért, amit 1994-98 között szenvedtek el, hiszen a Bokros-csomag idején tőlük vették el arányaiban a legtöbb nyugdíjat. A bérekről szólva tavaly arról beszéltünk, hogy átlagosan 3,5 százalékos emelkedést látunk elérhetőnek. Az év végi számok szerint végül is ebből 4,4 százalék lett, úgy, hogy közben a minimálbért is sikerült 18 százalékkal emelni.

Az oktatás ügyéről azt mondtuk egy éve, hogy el kellene törölni a tankönyveket terhelő adókat és tandíjmentessé kell tenni az első diplomát. Mindkettő megtörtént. Arról is sokat hallhattunk, hogy tíz éve minden kormány arra vállalkozott, hogy az egyetemek korszerűsítését, ahogy szokás mondani, integrációját, elvégzi. Örülök annak, hogy 1999-ben végre ehhez hozzá is láttunk. S azt hiszem, hogy a társadalmi békének is jót tett, hogy a Nemzeti Alaptantervről szóló vitát gyermekeink érdekeinek megfelelően sikerült lezárni és a szükséges módosítást a közoktatási törvényen elvégezni.

Kedves Barátaim, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ne felejtkezzünk el arról sem, hogy közben a tanáraink és a diákjaink szép eredményeket értek el tavaly. A nemzetközi diákolimpiákon kémiából első és második, fizikából első, második és harmadik, matematikából első, második és harmadik, informatikából pedig második és harmadik helyet szereztek a gyerekeink. Engedjék meg, hogy külön is köszönetet mondjak a ciszterek Nagy Lajos gimnáziumában tanuló Hegedűs Ákosnak és tanárainak a fizikából elért első helyezésért. Hasonlóképpen szeretném megköszönni R. Tibor Andrásnak és tanárainak a kitartást, amely lehetővé tette, hogy kémiából is meg tudtuk szerezni az első helyet. Mindez a miskolci Földes Ferenc gimnázium munkáját dicséri. Az oktatásról szólva azonban nemcsak a nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket elérőknek tartozunk köszönettel. Érdekes és felemelő dolgok történtek kicsiben is idehaza. Sok tanár odaadóan végezte a munkáját, mindannyiuknak köszönettel tartozunk. Egyet közülük külön is szeretnék kiemelni. Képzeljék el, hogy Rakacaszenden egy görögkeleti plébános, Tóth András úr, szinte egyedül harcolva elértet, hogy egy 1968-ban megszűnt iskolát most újra megnyitottak azon a településen, ahol mindösszesen 426 lélek él. Neki is szeretném megköszönni ezt a munkát.

Kedves barátaim! Természetesen nem minden sikerült úgy, ahogyan elterveztük. Az árvizekkel és a belvízzel szembeni védekezés miatt elsősorban a közlekedés fejlesztésében elgondolt terveink egy részéről kellett lemondanunk. Önök is hallhatták már, hogy az autópálya-építési program kezdetét át kellett helyeznünk erre az évre. Elkészültek a végleges számítások. 1999-ben az árvíz és a belvíz elleni védekezés, valamint a részleges kárenyhítés érdekében összesen több mint 60 milliárd forintot fizettek ki az adófizető polgárok. Tavaly, az önök nagy tetszésétől kísérve azt mondtam, hogy a gátakat meg kell erősíteni, mert még egyszer nem fordulhat elő, hogy olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek emberek ezrei, mint a tavalyi árvíz fenyegetésének idején. Nos, 1999-ben 5 milliárdot, az idén további 5 milliárdot fordítunk gátak megerősítésére és építésére. Szeretném önöket örömmel tájékoztatni arról, hogy a felső Tisza kritikus gátszakaszait sikerült megerősítenünk. A munkát helyi vállalkozók irányították, magyar emberek dolgoztak ott, és így jutott több száz ember Szabolcsban és Borsodban munkához. A vállalkozóknak és az ott dolgozóknak is köszönöm természetesen a munkájukat. És persze a bajban is van valami jó. A szakértők rájöttek arra, hogy az árvízzel szembeni védekezés akkor a legolcsóbb, hogyha a gátak tetejét szilárd burkolattal vonják be. Ezért utakat építünk a gátak tetejére, így olcsóbb lesz a védekezés, és a magyar kerékpárút hálózat még hiányzó szakaszait is el fogjuk így készíteni.

Arról is beszéltem tavaly, hogy újra épülnek hidak a Dunán. Részleges eredményről számolhatok be. Az első nagy felújítás és bővítés a bajai hídnál megvalósult. A többi híd építését nem kezdtük meg, de az előkészítés mind a szekszárdi, dunaföldvári, tiszaugi, mind pedig a Mária Valéria híd esetében megkezdődött és jó ütemben halad. Mindannyian régóta úgy gondoljuk ebben az országban, hogy a vidékfejlesztésre több pénzt kellene fordítani. 1999-ben tudtuk tartani a szavunkat. Az agrártámogatásokból 60-65 százalék jutott családi kis- és középvállalkozásokra. A falugazdász hálózatot tavaly sikerült kiépítenünk. 650 ember állt munkába és ebben az esztendőben remélem számuk ezerre emelkedik majd.

Tavaly arról beszéltünk, hogy az egészségügyi rendszer átfogó, a rendszer alapjait is érintő reformja, a soron következő újévi beszéd egyik sarokköve lesz. Most jött el az idő, amikor erről beszélni kell, de erről később szeretnék majd mondani néhány szót. Az 1999-es évről beszélve most csak annyit mondanék, hogy a munka dandárja valóban előttünk áll, de azért nem tétlenkedtünk. Három új légimentő bázist hoztunk létre, több új mentőállomást és 80 új mentőkocsit sikerült szolgálatba állítani. Sikerült a gyermekeink érdekében három új védőoltást is bevezetni: csecsemőfertőzések, májgyulladás és rózsahimlő ellen. A kórházak átvilágítását megkezdtük és több kórház rekonstrukciója is megindult. Ezek közül különösen büszkék vagyunk arra, hogy az Országos Kardiológiai Intézet gyermek szívsebészetének felújítása be is fejeződött. Orvosaink sem tétlenkedtek, szeretném önöknek csak a példa kedvéért elmondani azt, hogy Zsonda László úr, a nyíregyházi kórház főorvosa nemzetközi érdeklődést is kiváltó, díjakat eredményező szép sikert ért el, föltalált egy készüléket, amely lehetővé teszi, hogy a szakorvos anélkül láthassa el a beteget, hogy a helyszínre kellene mennie. Ez csak bizonyos betegségeknél lehetséges természetesen. Jó hír viszont, hogy az Egészségügyi Minisztérium a rendszert máris több mint száz kórházba valamint Békés, Szabolcs és Nógrád megye összes mentőkocsijába telepítette. Engedjék meg, hogy a főorvos úrnak mindannyiunk nevében gratuláljak!

A tavalyi teljesített ígéretek közé tartozik még a rendőrök kiemelt béremelése, valamint, az is, hogy sikerült két év alatt 139 új, a legkényesebb igényeket is kielégítő tűzoltókocsit munkába állítani. Ebben az esztendőben minden magyar tűzoltó új biztonsági ruhát is kap majd. Szeretnék köszönetet mondani a rendőreinknek általában is, de különösen két rendőrnek, Batisz Ferenc Gábor zászlósnak és Baluka Attila főtörzsőrmesternek azért, amit mindannyiunk érdekében tettek. Talán emlékeznek rá, hogy ők voltak azok, akik egy Pécsen történt fegyveres rablás után a fizikai küzdelmet is vállalva megállították a bűnelkövetőket. Tűzharc alakult ki, aminek eredményeképpen ők maguk megsérültek, mégis el tudtuk fogni az elkövetőket. Mindannyiunk nevében köszönöm, amit tettek és innen is hadd kívánjak teljes értékű gyógyulást mindkettőjüknek.

A tavalyi esztendőről összefoglalóan azt tudom mondani önöknek, hogy a 37 elképzelésünkből 29-et sikerült maradéktalanul valóra váltanunk. További három halasztást szenvedett, a többit pedig nem tudtuk elvégezni. Ez röviden a 99-es év mérlege. Hozzá kell tennem, hogy mindaz, ami sikerült, mindaz, ami valóra vált, Magyarország polgárainak érdeme, s nem a kormányt, hanem elsősorban az ő kezük munkáját dicséri.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után nézzük a jövőt. Bizonyára emlékeznek arra, hogy 1998-ban némi reménytelenség volt érzékelhető Magyarországon. Nagyon sokan voltak, akik elfáradtak, elbizonytalanodtak és olyanok is voltak, akik már-már föladták, érthető, hiszen valóban nehéz éveket kellett átélni. Ne felejtsük el, jelentős nemzetközi segítség nem érkezett. Az ország átalakításában lényegében csak saját magunkra számíthattunk. Bizony, a lehetőség nem kopogott be hozzánk. Erre szokták azt mondani, ha nem kopog, akkor építsünk neki ajtót. És valóban 1998-ban a magyarok, úgy gondolom, hogy nemzetünk legjobb hagyományait követve elhatározták, hogy változtatnak. Úgy érzem, hogy akkor sikerült felrázni az országot, és közösen megfogalmaznunk Magyarország minden polgára számára egy jövőt. Nos, erről a jövőről, tisztelt hölgyeim és uraim, 1999-ben nagyon komoly viták voltak. Az igazi vita nem arról folyt, hogy a kormánynak egy-egy döntése jó-e vagy sem, s arról sem, hogy a kormány néha hibázik. Ez bizony megesik. A vita valójában arról szólt, hogy maga a jövőről kialakított képünk, maga az irány, maga a gondolat lényege életképes-e. Hogy az új gazdasági modell, amit a kormány meghirdetett, az életképes országot eredményez-e. Mások úgy fogalmaztak: lehetséges-e, hogy egyidőben csökkenjen az infláció, de ugyanakkor nőjön a gazdaság és a munkahelyek száma. Legyen gyors növekedés, de maradjon fenn a külgazdasági és pénzügyi egyensúly. Közben pedig csökkentsük a költségvetés hiányát, de szélesítsük a családi támogatások körét. Az új gazdasági modell lényege, hogy ez együtt lehetséges. Azonban ennyi látszólag ellentmondó célt egyszerre teljesíteni a világban eddig csak nagyon kevés országnak sikerült. A korábbi magyar kormányok közül eddig egynek sem. Érthető, ha 1999-ben az volt a kérdés, jó-e ez az irány. Sőt, nemcsak hogy jó-e, létezik-e egyáltalán ilyen irány. Nekem ekkor mindig a gyermekkoromban hallott, a dongóról hallott leírás jutott eszembe. Egyesek azt állítják, hogy csak rá kell nézni a dongóra, már a testsúlyából, szárnyainak hosszából látható, hogy szerencsétlen, még ha megfeszül sem tud felemelkedni, és hogy, hogy nem, a dongó mégis repül. Dühödt viták voltak ezek, s a vélemények egyre távolabb kerültek egymástól. Egyszer valaki azt mondta, minél távolabb kerülnek egymástól az álláspontok, annál valószínűbb, hogy az egyik félnek igaza van. S ez így igaz. A vita el is dőlt. A dongó repül, az eredmények pedig magukért beszélnek. Hiszen valóban egy nehéz esztendő után mégis csak úgy összegezhetjük az 1999-es teljesítményünket, hogy a gazdasági növekedés 4 százalék fölött van. 12 év óta tavaly volt legalacsonyabb Magyarországon az áremelkedések üteme. A kivitelünk 14 százalékkal nőtt. Több mint 100 ezer ember állt újra munkába, s a költségvetési hiányt 3,9 százalékra csökkentettük, úgy, hogy széles körben kiépült a családtámogatási rendszer - úgy, hogy közben dühös viták folytak. Szerencsére azonban volt valaki, aki megőrizte a nyugalmát, biztos kézzel tartotta a szikét. Elsősorban neki köszönhetjük, hogy az ország pénzügyi egyensúlya és külgazdasági egyensúlya megmaradt. Itt is szeretném Járai Zsigmond pénzügyminiszter úrnak megköszönni a lélekjelenlétét és kitartását, amellyel sikerre vitte az új gazdasági modell első évét.

Tisztelt hölgyeim és uraim, amikor a jövőről beszélünk, nem kerülhetjük el, hogy az emberek bizakodásáról, jövőbe vetett hitéről is váltsunk néhány szót. Vajon hisznek-e a magyar emberek abban, hogy a felemelkedés lehetséges? Bízunk-e a saját jövőnkben? Mindannyian tudjuk, hogy mi magyarok híresek vagyunk a pesszimizmusunkról. Bizonyára önök között is többen ismerik azt a híres történetet a két csigáról az autóút mellett, amikor az egyik azt mondja a másiknak, hogy át kellene menni a másik oldalra, de a másik lemondóan így válaszol: azt nem lehet, oda születni kell. Amikor ezt először hallottam, azt gondoltam, hogy ezek csak magyar csigák lehettek. Most azonban néhány jelből azt olvasom ki, mintha híres pesszimizmusunk változóban lenne. Vannak bíztató jelek. Először is, az élet értéke megnövekedett. Többre tartjuk az életet magát, mint néhány évvel ezelőtt. Az öngyilkosságok száma nem csak kevesebb lett, hanem folyamatosan csökken is. Egyre kevesebben dobják el maguktól az életet. A népesség ugyan fogy, de az utóbbi három-négy hónap bizakodásra ad okot. Nem tudom, mint ahogy ma még senki sem tudhatja, hogy ezek a jelek tartósak lesznek-e. Van-e már valóban minek örülnünk, vagy csak átmeneti jelenségről van szó. Én is csak bizakodom, mint önök. Mégis, jó jel, hogy az abortuszok száma jelentősen csökkent és az utóbbi két-három hónapban nőtt a megszületett gyermekek száma is. De van más bíztató jel is: gondoljunk például arra a látszólag rideg banki számadatra, mely szerint 1998-ban a magyar emberek összesen 20 milliárd forint értékben vettek igénybe vásárlási kölcsönt, míg 1999-ben ennek ötszörösét. Egy év alatt ötször többet, 100 milliárd forintnyi vásárlási kölcsönt vettek föl. Ráadásul - ez is a bizakodáshoz tartozik - több mint 100 ezerrel többen dolgoznak, mint egy évvel ezelőtt. Megkérdeztük, megkérdezték ennek az évnek az elején a magyar vállalatvezetőket, hány új munkahelyet teremtenek, teremtenek-e egyáltalán. És azt mondták, hogy az egész évre nézvést azt várják, hogy összesen 120 ezer új munkahelyet tudnak létrehozni Magyarországon. És van itt még valami. Itt van egy nemzetközi vállalatnak, közvélemény-kutató vállalatnak egyik fölmérése - bár ha valaki, akkor a polgári oldal tudja, hogy a fölmérésekkel csínján kell bánni - meglepett amit ebben olvastam. Meglepett az emberek véleménye, ami kiolvasható ebből. Jó érzéssel olvastam, ezért engedjék meg, hogy néhány eredményt itt, most, önökkel is megosszak. Képzeljék el, 2000 elején tíz emberből nyolc inkább büszke arra, hogy magyar, mint nem. A lakosság háromnegyede szerint jobb magyarnak lenni, mint bármilyen más nemzetiségűnek. Nyolcvan százalék szerint Magyarország tehetséges, nagy tudományos teljesítményeket felmutató ország. Háromnegyed része szerint Magyarország úgymond nagy jövő áll. Nyolcvan százalék szerint - persze, ha magunkról van szó, akkor az arány magasabb - a magyar ember szorgalmas, alkotószellemű, eszes, intelligens és céltudatos. De ami ennél fontosabb - és ezt gondolom komolyan kell vennünk - hogy az emberek kétharmada úgy gondolja, megvan bennünk az önbizalom és az akarat, hogy Magyarország Európa legsikeresebb nemzetei közé emelkedjék. Erre örömmel mondhatjuk azt, hogy már a jövőnk se a régi.

Kedves Barátaim, akkor lássuk a következő évre szóló terveket. Először is, hadd mondjam el önöknek azt, hogy sokat hallottam az elmúlt tíz évben arról, hogy mindannyian arra vágyunk - ezt különösen közgazdászok szokták mondani, - hogy Magyarországnak végre olyan problémái legyenek, amelyek nem a rendszerváltozásból, hanem egy normális nyugati gazdaság működéséből származnak. És valóban, mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz 40-50 vagy 60 éves fejjel valami egészen, valami gyökeresen mást elkezdeni. Tudjuk mindannyian, hogy milyen romboló, ha valaki elveszíti a munkáját és mennyire megviseli ez azokat, akik dolgozni akarnak és családjuk is van. Mindannyian tudjuk, hogy 40-50-60 éves korban alkalmazkodni, új szakmát, új nyelvet, új életstílust tanulni meglehetősen nehéz. Nos, ezért arra vártunk és arra vágytunk, hogy olyan problémáink legyenek, mint az Európa szerencsésebb országaiban élő polgároknak. No, ezt most már elértük. Erre sokan azt mondják, hogy ma inkább már arra vágyunk, hogy ne csak a gondjaink legyenek olyanok, hanem az örömeink is. Az előttünk álló 10 évnek, tisztelt hölgyeim és uraim, az a feladata, hogy a családok tömeges felemelkedését elősegítsük és a következő tíz évben lehetőleg minél több ember számára segítsük megteremteni a tisztes polgári jólét lehetőségét. Eljött az idő, hogy kicsit messzebbre nézzünk, távolabbra tekintsünk, új távlatokat nyitó célokat fogalmazzunk meg. Ezek a célok nagy célok és valószínűleg nem valósulnak meg azonnal. Amikor Európa fejlettebb országai a felemelkedésükben eljutottak odáig, hogy a gazdaság tartós fejlődésnek indult, mint ahogy most Magyarországon is, amikor tehát megnyílt előttük a tömeges felemelkedés lehetősége, mint ahogy szerintem most ez Magyarországon már megnyílt, akkor ezekben az országokban világosan megfogalmazták, hogy mi az, amire a jövőben szükségük van. Ezt nekünk is meg kell fogalmaznunk. A jövő céljait tíz pontban gyűjtöttem össze: mindenkinek lehessen három gyereke, három szobája és négy kereke. Ez az a jövő, amelyet a tömeges felemelkedés eredményeképpen szeretnénk látni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szándékaink és várakozásaink szerint a magyar nemzetgazdaság 2000-ben az inflációt képes lesz 6-7 százalékra mérsékelni. Az államháztartás hiányát reményeink szerint 3,5 százalékra tudjuk csökkenteni, s mérsékelni fogjuk az államadósságot is. Úgy tűnik, az elgondolt gazdasági pálya Magyarországot továbbra is a jó befektetési lehetőségeket kínáló országok között tartja. Az államadósságról, miután ez régi, fájdalmas közös ügyünk, szeretnék néhány szót mondani. A 2000. évben a korábban fölvett hitelek kamatainak törlesztése miatt 803 milliárd forintot kell kifizetnünk. Ez akkora szám, hogy nem tudjuk igazából megérteni, ezért hadd fejezzem ki magam úgy, hogy minden 100 forintból 14 forintot korábbi hitelek törlesztésére kell fordítanunk. Kérem, vessék ezt össze azzal, hogy ma Magyarországon minden 100 forintból 10 forintot költünk oktatásra és minden 100-ból 9,70 forintot, ha ez még létezik, költünk egészségügyi kiadásokra. Ezen keresztül lehet igazán megérteni, micsoda súlyt tesz a vállunkra a múlt. Mit lehet tenni? Járai pénzügyminiszter úr és Matolcsy miniszter úr, amikor legutóbb beszéltem velük, azt mondták nekem, hogy van itt 300 milliárd forint, ami tulajdonképpen benn van a zsebünkben, csak meg kellene találni. Ők ugyanis azt mondják - én hiszek nekik - hogy abban az esetben, hogyha sikerülne 2-3 éven belül az inflációt 4 százalékra, az átlagos kamatszintet pedig 7 százalékra csökkenteni, akkor az ország kamatterhei a mai 803 milliárd forintról 500 milliárd forintra csökkennének. Érdemes tehát magunk elé egy olyan célt kitűzni, amely csökkenti az inflációt és érdemes minden eszközt megragadnunk, hogy a kamatszintet is csökkenthessük. Még egy jó hírem van, anélkül, hogy hosszas magyarázkodásokba bocsátkoznék. Az adósság belső szerkezete úgy alakult, hogy ma már kijelenthetjük, a külvilágtól való függőségünk, a külvilágnak való kiszolgáltatottságunk az adósság okán lényegében megszűnt. Az adósság nagy része már nem devizában áll, s a kisebbik rész is csak azért maradt devizában, mert úgy olcsóbb, mintha forintban lenne.

A makrogazdasági számok után hadd mondjam el önöknek, hogy a következő esztendőben továbbra is azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy azokat segítsük, akik a vállukon viszik az ország gondjait. Vagyis dolgoznak és egyúttal gyermeket is nevelnek. Ezért 2000 január 1-től bevezettük a GYED-et és 30 százalékkal újra megemeltük a gyermekek után járó adókedvezmény mértékét. A fölmérések azt mutatják, hogy a fiatalok gyermekvállalásának egyik legfontosabb, legsúlyosabb akadálya a lakáskérdés. Ezért egy új lakástámogatási, otthonteremtési támogatást vezettünk be. Az érdeklődés óriási, a Miniszterelnöki Hivatalban fölállított kék vonalon három nap alatt 7800 hívás érkezett. Hasonló sürgésről-forgásról tudósítanak bennünket a lapok is, a bankok háza tájáról. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, hogy ezzel az egyetlen döntéssel nem oldottuk meg a lakásproblémát. Még további döntéseket kell hoznunk, hiszen egyetlen döntés - bármilyen jó is legyen - az egész kérdéskört nem orvosolhatja. Ezért a 2000-dik évben el kell készítenünk a szociális bérlakások építési programját és megoldást kell találnunk a panellakásban élők helyzetére is, hogyha akarnak és hajlandóak ezért némi áldozatot hozni, költözhessenek onnan szebb és nagyobb lakásokba. Külön programban kell gondoskodnunk az idősekről is, akik nem tudnak, vagy nem akarnak egy fedél alatt élni a gyermekeikkel és az unokáikkal. A 2000. évről beszélve, külön szeretnék néhány szót szólni a nyugdíjasokról. Az ő helyzetük 1998-ig meglehetősen méltánytalan volt. Ma már erről ugyan kevesebbet beszélünk - de 1994 és 1998 között a nyugdíjak vásárlóértéke 12 azaz tizenkettő százalékkal csökkent. Ezért minden lehetséges eszközt igénybe kell venni, hogy visszadhassuk a nyugdíjasoknak azt, amit korábban elvettek tőlük. Reményeink szerint 2002-ig el tudjuk érni a nyugdíjemeléseknek azt a színjét, amikor jó lelkiismerettel mondhatjuk, hogy mindent visszaadtunk, amit a megelőző négy évben elvettek tőlük. A nyugdíjasokat leginkább három kérdés foglalkoztatja: az élelmiszerárak, az energiaárak és a gyógyszerárak. 1999-ben az energiaárakat és az élelmiszerek árát sikerült az inflációval azonos szinten, vagy az alatt tartani. Ma már csak rossz emlék, hogy 1995-ben, a Bokros csomag idején a villany ára egyetlen esztendő alatt 65 százalékkal, a gázár pedig 53 százalékkal emelkedett. Sajnos a gyógyszerárak tekintetében nem tudok ilyen eredményről beszámolni. A gyógyszerek ára átláthatatlan, szinte mindenki számára érthetetlen okokból a csillagos égig futott. Erre a problémára a 2000-dik évben az egészségügyi miniszternek, minisztériumnak és a Pénzügyminisztériumnak megoldást kell találnia.

Ami az országban élő polgárok biztonságát illeti, a közbiztonságról van szó, 1999 bizakodással tölthet el bennünket, hiszen 20 százalékkal kevesebb bűncselekményt követtek el, mint 1998-ban. Számos szép mutatót tudnék önöknek idézni, melyek jól mutatnak itt az én papíromon is, a valóságnak is megfelelnek, a baj csak az, hogyha valakivel szemben bűncselekményt követnek el, az vele szemben, az ő személyével szemben éppen 100 százalékos elkövetési mutatót jelent. Olyan dolog ez, amiből egy is sok. A kormánynak ezért 1999 után 2000-ben is tovább kell folytatnia azokat a terveket, amelynek eredményeképpen a rendőrséget sikerül megerősíteni, jobban fölszerelni és keményebb fellépésre ösztönözni.

Tisztelt hölgyeim és uraim, az országot járva - úgy tűnik, - mindig két nagy igazságtalanságot szoktak fölemlegetni az emberek. Az egyik, erről már röviden beszéltem, a szociális lakásépítési támogatás. Az országban az a vélemény, hogy ennek körülbelül a fele nem oda megy, ahova kellene, azaz álépítkezésekre veszik őket igénybe. 2001-ben új szabályt kell hoznunk, amellyel ezt megváltoztatjuk. A másik dolog, amit nagyon sok helyütt sérelmeznek, hogy nagyon sok olyan ember vesz fel munkanélküli segélyt, akiről tudják mind a faluban, mind a városban, hogy a valóságban nemcsak hogy szükséget nem szenved, hanem még amellett egyébként jól fizető állása is van, leginkább fekete. Ebben az esztendőben ezért egy új munkanélküliellátó-rendszert vezetünk be, amelynek eredményeképpen egy évről kilenc hónapra csökkentjük a munkanélküli járadék mértékét, a kilenc hónap után pedig már csak az számíthat támogatásra, segélyre és ellátásra, aki hajlandó vállalni az önkormányzatok által fölajánlott közhasznú munkában való részvételt.

Néhány gondolat erejéig mindenképpen ki kell térnem a fenyegető belvíz kérdésére is. Ideje, hogy ezt az ügyet mindenki komolyan vegye, maguk az érintettek is. Nem arról van ugyanis szó, hogy tavaly szerencsétlen évünk volt, hanem arról, hogy hosszabb távon is nedves esztendőkre kell berendezkednünk. Ideje, hogy mindenki elvégezze a munkát a saját háza táján. Megesett olyasmi január hónapban, hogy az összeomlott házak helyére, azaz ugyanarra a veszélyeztetett helyre megint kiadtak építési engedélyt, így mi az adófizetők pénzéből éppen ott építettük újjá azokat a házakat, amelyeket most ismét az összeomlás veszélye fenyeget. Ezt nem tehetjük meg az adófizetők pénzével, ezért mind az önkormányzatoknak, mind a Belügyminisztériumnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ilyen esetek minél ritkábban forduljanak elő. Egyébként a belvízzel szembeni tartós védekezéséhez szükséges összeget az adófizetők pénzéből elkülönítettük, fölhasználását megkezdtük, s nagyon remélem, hogy ahogyan az árvizekkel szemben, sikerül hosszabb távon biztonságot nyújtó megoldást találnunk.

A sok jövő évre vonatkozó tervünk mellett, végezetül van itt még valami, amiről mindenképpen szeretnék szót ejteni. A cigányságról van szó, amely nem csak magyar ügy, hanem egész Európában is sokfelé vár megoldást. Néhány hete hazánkban járt az Európa Tanács megbízottja, és tájékozódás után a következőket mondta: Magyarország képes megoldani a romák problémáját, és ezzel másoknak is utat mutathat. Ezt mi is így gondoljuk. A magyar kormány két dolgot tud a helyzetük javítása érdekében ajánlani, és ezekhez segítséget is tud nyújtani. A gyermekeknek tanulást, a felnőtteknek pedig munkát ajánl. Úgy vélem ennek szellemében kell meghatározni a teendőinket is a 2000-ik évre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Úgy érzem, hogy most talán egy békésebb szakaszhoz érkeztünk. A nagy társadalmi átalakulások sok zúzalékot magával görgető sebes vize talán most meglassul, talán folyóvá is szélesedik. Ugyanis csak a megnyugodott és csöndesen hömpölygő vizek építenek medret és partokat. Hasonlóképpen csak a békében és békésen fejlődő, gazdaságában kiegyensúlyozott, szilárd értékrenden nyugvó, jogtisztelő országokban működik jól az élet, működik a polgári demokrácia. Úgy érzem, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy itt állunk a lehetőségek kapujában, a visszahúzó körülményeket már sikerült legyőznünk. Most az a kérdés, hogy a saját kétségeinken is úrrá tudunk-e lenni. Apró dolgokról van szó. Valamelyik nap a rádióban éppen a balesetekről volt szó. Egy balesetmegelőzéssel foglalkozó szakember lelkesen beszélt arról, hogy micsoda munkát végeztek, eredmények is vannak. Láthatóan örülve mindannak, amit elértek, elmondta, hogy 1999-ben feleannyi volt a közlekedési balesetek száma, mint a megelőző évben, vagyis 88 emberrel kevesebben haltak meg az utakon. Jó volt ezt hallani. A riporter azonban azt kérdezte tőle: és mi az, amiben romlott a helyzet? Nos, kedves barátaim, a kérdés az, hogy valójában melyik énünk kerekedik fölül. Azok határozzák-e meg az ország hangulatát, akik csak akkor boldogok, ha sikerük és győzelmük mások eredménytelenségével és sikertelenségével párosul, vagy azok lelki állapota kerekedik fölül, akik úgy gondolják, hogy az ő sikerük lehetősége a többiek sikerében gyökerezik. Akiknek az igazi örömhöz arra van szükségük, hogy a körülöttük élőket is örülni lássák. Meg kell tanulnunk végre azt, amit más, szerencsésebb történelmű nemzetek polgárai már oly jól tudnak, vagyis ha egy szabad ország nem tudja segíteni a sokakat, akik szegények, nem mentheti meg a keveseket sem, akik gazdagok. Vagyis magyarra lefordítva mindez azt jelenti, hogy föl kellene ismernünk, hogy nem építhetjük meg a magunk sikeres jövőjét anélkül, hogy ne segítsünk másoknak felépíteni a sajátjukat. A lehetőség itt van előttünk. Végezetül mindenkit arra kérek, segítsen abban, hogy együtt végrehajthassuk az ország közös elhatározásait, az ország polgárainak közös elhatározásait, hogy teljesüljön mindaz, ami a kormányprogramban is olvasható. Erre kérem az egyházakat és a civil szervezeteket, erre kérem a szakszervezeteket, erre kérem a hölgyeket és az urakat, azokat, akik a koalíció tagjai, és azokat is, akik az ellenzéki padsorokban ülnek. Erre kérek mindenkit. Ragadjuk meg a millennium lehetőségét, és érjük el, hogy a bennünk egyaránt ott lakozó jóra való hajlam és rosszra való hajlam közül a jóra való hajlam kerekedjék fölül. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.


(A Pesti Vígadóban a Magyar Polgári Együttműködésért Egyesület rendezvényén Orbán Viktor miniszterelnök Mádl Ferenc elnök felkérésére értékelte az ország állapotát.)

(Forrás: orbanviktor.hu)