Tisztelt Külügyminiszter Úr!

Azt, hogy beszéd lesz-e, nem tudom, de van néhány gondolatom, amelyet szeretnék önökkel megosztani. Mielőtt azonban nekilátnék, engedjék meg, hogy először is megköszönjem az Önök egyesületének ezt a meghívást. Örülök annak, hogy folytatódik az a hagyomány, amelyet öt éve megteremtettek. Bár az előző napokban valóban hallhattuk azt a kérdést, hogy miért is jövünk össze, s mi célt is szolgálnak az ilyen együttlétek. De nyugodjunk meg, ugyanezt a kérdést a gyermekeinknek már nem fogják feltenni, vagy ha mégis, akkor ők már ravaszkodás helyett azt az egyszerű választ fogják adni, hogy azért, mert minden év februárjának első csütörtökén a nemzeti érzelmű emberek össze szoktak jönni a Vigadóba, hogy szót váltsanak egymással hazánk helyzetéről. Ugyanis a gyermekeink már tudni fogják, hogy a hagyomány attól lesz, hogy folytatjuk, és nem attól, hogy magyarázzuk.



Kedves Barátaim!

A bőség zavarával küzdök. Amikor önök meghívtak ide, azonnal égni kezdtek a telefonvonalak, és számos jóakaró barát, tanácsadó hívott föl, hogy a lelkemre kösse, miről kell feltétlenül beszélnem. Sőt, mi több, a mai napon már a túloldalról is át-átszóltak, sajtótájékoztatót tartottak, és megrendelték azokat a kérdéseket, amelyekről szerintük nekem ma itt beszélnem kellene.





Csak röviden az általuk javasolt témák összefoglalója: kérték, hogy beszéljek a jobboldal „belső válságáról”. A „szándékosan veszélyeztetett európai uniós népszavazásról”. Arról, hogy „a MIÉP bázisa és gondolkodásmódja miképp került többségbe már a Fideszen belül is." Ha nem minden érthető, az nem azért van, mert pontatlanul olvasnék. A Medgyessy-kormány munkájának értékelését is vegyem figyelembe, de az jó legyen, és mindenképpen beszéljek "a jóléti fordulatot megalapozó intézkedésekről".

Én inkább a régi tanácsot fogadnám meg, és nem arról beszélnék, amiről másoknak van mondanivalójuk, hanem inkább arról, amiről én tudok, és talán tudok néhány érdekes szót szólni. Ezért a mai összejövetelünk alkalmából engedjék meg, hogy megosszam önökkel a gondolataimat a háborúról és a békéről, az európai uniós csatlakozásról, az őszinteségről és az egyenes beszédről, a nyelvről és a szabadságról, majd ha önök még bírják, akkor néhány szóban hazánk közállapotairól, és a polgári politika előtt álló feladatokról. Nincs ok pánikra, rövidebb lesz, mint amilyennek tűnik.

Olyan esztendő van mögöttünk, amelyből a polgári kormánynak csak egy negyedév jutott. Ezért ma nem miniszterelnökként és nem is volt miniszterelnökként állok önök előtt. Vessünk számot a tényekkel, lezárult egy négyéves korszak, vagy legyünk szerényebbek, egy négyéves szakasz az ország politikai életében, és a mi személyes életünkben is. Ha jól értettem az elnök úr szavait, akkor ma sokkal inkább mint a polgári oldal, a Fidesz egyik vezetőjének véleményére kíváncsiak rám és a mondandómra. Ezért, ha megengedik, a szokásoktól eltérően inkább a jelenről és a jövőről szeretnék néhány szót váltani önökkel, és a múltból csak azt hozom szóba, ami a jövőnk szempontjából fontos. Nos hát a háborúról és a békéről. Engedjék meg, hogy ezzel kezdjem a mondandómat, hiszen ez aggaszt mindannyiunkat, ez aggasztja az egész világot. Az emberek néha úgy szoktak elköszönni egymástól, hogy "csak egészség legyen". Ma gyakran azzal válnak el egymástól, hogy "csak béke legyen". Mi, magyarok, kedves barátaim, a háború dolgában az elmúlt esztendőkben már szert tettünk némi jártasságra. Nem a mostani az első fenyegetés. Bizonyára emlékeznek a közeli balkáni háborúra, ahol 350 ezer magyar is él, úgy kerültünk ki abból, hogy egyetlen magyar életet sem veszítettünk el, úgy esett át az akkor két hete NATO-tag Magyarország a tűzkeresztségen, hogy itt, Magyarországon egyetlen embernek az élete sem kellett hogy kizökkenjék a megszokott kerékvágásból.

Tegyük föl a kérdést, miért történhetett ez így? Azt hiszem, talán azért, mert akkortájt Magyarországnak volt biztos iránytűje. Minden veszélyes pillanatban, minden nehéz döntés előtt azt az egyszerű kérdést tettük föl: mi a magyar érdek? Most egy távoli fenyegető háború vetíti ránk az árnyékát. Sokan, tán az ország többsége is úgy érzi, hogy nem tudjuk, mi a helyes válasz. Sodródunk, mintha elmulasztották volna föltenni a kérdést: mi a magyar érdek? Ehelyett csak arról hallunk, hogy melyek az ilyen-olyan külföldi elvárások. Mintha a külpolitika irányítói számára homályban maradna, hogy mi is a magyar érdek. Márpedig, kérem, a homály a tévedés birodalma. Most, hogy a számunkra egyébként valóban fontos fővárosokból egymásnak is ellentmondó jelzések, mondjuk ki, időnként kívánságok, sőt elvárások is érkeznek, a saját magyar érdekek iránytűje hiányában, minthogyha eltévednénk a hatalmi játszmák dzsungelében. Úgy érzem, ezért fordulhatott elő, hogy az ország polgárai, beleértve egyébként a parlamenti képviselőket is, hazánk vezetőinek álláspontjáról a külföldi sajtóból kellett, hogy értesüljenek. Nem tudjuk, hogy így akarták-e vagy sem. Eltévedtek, vagy szándékkal indultak ebbe az irányba, a lényeg az, hogy ma a világ és mi, magyar polgárok úgy tudjuk, hogy a magyar kormány a háború oldalán áll. A kormány azonban nem azonos az országgal. A magyar emberek elsöprő többsége békét, igen, békét akar. S valóban, mi úgy látjuk, hogy a békés megoldásra még maradt esély. Éppen ezért meg kell őrizni a józanságunkat, a mi meggyőződésünk az, hogy a magyar érdek azt kívánja, hogy amíg csak egy hajszálnyi esély is van a békére, igazodás és kapkodás helyett higgadtan és nyugodtan kell cselekednünk mindig a béke érdekében.
Mindehhez tegyük még hozzá, hogy 1956-os nemzetként helyes, ha világossá tesszük, hogy a nemzetközi közösség döntése és felhatalmazása nélkül számunkra elfogadhatatlan bármely független állam elleni katonai akció.


A békére vágyó utólagos, manapság ezt úgy mondják, emberi nyilatkozatokkal nem lehet meg nem történtté tenni azt a hibát, hogy a háborút támogatók közé sodródtunk. Ne feledjük el, hogy a lavina egyetlen hópelyhe sem hiszi magát a lavina okozójának.

Váltsunk néhány szót az európai uniós csatlakozásról. Mindannyian tudjuk, érezzük, ez fontos ügy. Lezárultak a tárgyalások, és kiderült, hogy minden korábbi várakozásunkat alulmúló feltételekkel fogunk csatlakozni. Talán az sem túlzás, ha néhányan úgy fogalmaznak, hogy bizony néhány esztendőn át másodrendű tagként fogunk csatlakozni az Európai Unióhoz. A számokat ismerjük, a példák világosak. Az egy főre jutó támogatás ügyében Magyarországnak mintegy 49 euró jut, Görögország esetében, amely nálunk azért jóval erősebb állam, ez 437 euró, Portugália esetében pedig 418. Ma már azt is tudjuk, hogy a magyar gazdáknak negyedannyi támogatás jut, mint egy francia, egy német, egy osztrák vagy ki tudja, milyen nyugat-európai gazdának. Vagyis kimondhatjuk, hogy a belépés feltételei számos ponton keresztezik az egyenlő verseny, a józan ész és a méltányosság elvét. Lassan azt is megtanuljuk mindannyian Magyarországon, hogy a belépés után nem a jól megérdemelt pihenés, hanem további küzdelmek, egy, a mainál is erősebb verseny vár ránk. Nincs mit csodálkozni azon, ha egyre több az aggódó hang. A polgári körök világában egyébként nagy tekintélynek örvendő értelmiségiek és jogtudósok még azt is megkockáztatták, most idézem őket: Elfogadhatatlannak tartjuk az állami önrendelkezést korlátozó intézkedések sokaságát, amit az unió jelenlegi túlközpontosított rendje kényszerít ránk.
Ez mind igaz, ezek a vélemények mind megfontolandóak. Mégis a sok ellenérv mellett a belépés mellett szóló érvek, úgy érzem, valamivel többet nyomnak a latba. Lassan mondom, hogy az is megértse, aki nem akarja.

Tehát vegyük át még egyszer. A belépés mellett szóló érvek valamivel többet nyomnak a latba. Nos, meggyőződésem szerint a nyilvánvaló nehézségek ellenére Magyarországnak az Európai Unió keretei között kell megküzdenie az egyenjogúságért, az önrendelkezés jogáért, és az Európai Unió belső életének ízlésünk szerinti átalakításáért. Nos, ezt a józan véleményt, kedves barátaim, sokan rosszindulatú akadékoskodásnak, a jól tájékozottak és félműveltek fogalmazásával euroszkepticizmusnak állítják be. Szerintünk azonban az ember tudatában van annak a ténynek, hogy valószínűtlen, hogy az intézmények, úgy, mint az államok, a pártok, mi több, maga az Európai Unió hibátlanok legyenek, mert az ezeket létrehozó és fenntartó emberek sem tökéletesek. Ez az egészséges, hadd mondjam úgy, természetes emberi gondolkodás választotta el a nyugati nemzetek polgárait hosszú évtizedeken keresztül a mi világunktól, attól a világtól, amely a tökéletes társadalmi berendezkedéstől és a párt iránti feltétlen hűségtől várta a végső megoldást.

Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy ma méltatlan bánásmódban részesülnek azok, akik aggódva saját maguk és családjuk jövője miatt kérdéseket tesznek föl, kétségeiket megfogalmazzák, horribile dictu, ellenérzéseiket merik hangoztatni. Márpedig az embereknek vannak kérdéseik. Nem történelmi előadásokat szeretnének hallani. Azt már mindenki betéve tudja, hogy "történelmi lehetőség, egyetlen reális alternatíva, a jövő útja", stb. De sokan gondolják azt is, hogy a jövőhöz, a megígért fényes jövőhöz azonban előtte át kell magunkat vágni a holnapon és a holnaputánon. Mennyivel emelkednek majd az árak? Lépést tartanak-e majd ezzel a fizetések és a nyugdíjak? Mi lesz a mezőgazdaságból élő emberekkel?
Nem várhatjuk el az emberektől, hogy saját érdekeik ellen, az életszínvonaluk romlására szavazzanak. Ezért kellene végre a kormánynak szóba állnia az emberekkel, és propaganda helyett őszinte, megnyugtató válaszokat adni, megnyugtató programokat kellene számukra bemutatni.






Van azonban itt egy másik probléma is. Egyre többen érzik úgy, hogy az Európai Unió melletti állásfoglalást a kormány valójában a saját maga támogatottságaként akarja bemutatni. Ez a kormánypárti szándék, úgy érzem, a gondolkodó emberek előtt már lelepleződött. Mondjuk ki: felesleges játék ez. Van egy régi szabály, úgy hangzik: mikor sajtot raksz az egérfogóba, mindig hagyj helyet az egérnek is.
Ezért azt javasoljuk a tisztelt kormánynak, hogy ne csináljanak az európai uniós népszavazásból pártpolitikát. Az embereket pedig nagy tisztelettel arra kérjük, hogy április 12-én ne a kormányról, akármit is gondoljanak felőle, ne a kormányról, hanem az európai uniós csatlakozásról mondják el a véleményüket. Az Európai Unióról szóló vita fölszínre hozott egy másik, talán az elmondottaknál is súlyosabb problémát. Ez nem más, mint a szólás- és gondolatszabadság, véleményszabadság kérdése, ha úgy tetszik, a demokrácia szíve közepének a kérdése. Gondolkodjunk el egy pillanatig! A kormány kampányának egyik jelmondata így hangzik: "aki az Európai Unió tagsága ellen szavaz, az a gyerekei jövője ellen szavaz." Kérem, ez durvább, mint a régi és emlékezetes "aki nincs velünk, az ellenünk van". Az ilyen érvek talán célravezetők lehettek a termelőszövetkezetbe való "önkéntes" belépéskor, de bizonyára nem célravezetők az Európai Unióba való belépéskor. Úgy tűnik, kedves barátaim, hiába vágja be valaki a demokrácia szótárát, ha a nyelvtan a régi marad. Kedves barátaim, ha valakit ugyanis megbélyegeznek azzal, hogy eladta gyermekei jövőjét, azt lényegében kirekesztik a jóravaló emberek közösségéből. Egy demokráciában a népszavazás éppen ennek az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy kíváncsiak vagyunk egymás véleményére. Aki felelős tisztet visel, kérem, annak legyen füle meghallani a kérdéseket, és legyen füle is, és legyen szíve is meghallani a kétségek és bizonytalanságok okait. A meggyőzés, - ez kell ma mindannyiunknak megtanulni, - hallgatással kezdődik, a másik meghallgatásával.

Hazai vizekre evezve engedjék meg, hogy azt mondjam önöknek: a legszembetűnőbb jelensége a mai közéletnek talán az, hogy van itt egy tíz hónap után sem lankadó, szinte megmagyarázhatatlannak tűnő rombolási kényszer, amellyel a mai vezetők rárontanak mindenre, ami a polgári kormány idején született meg. Széchenyi-terv, diákhitel, autópálya-építés, gazdahitel, családi vállalkozások, Terror Háza, Bozsik-program, Nemzeti Színház, státustörvény. Lényegében azt mondhatjuk: úgy tűnik, semmi sem volt jól úgy, ahogy az előző négy évben megépítettük. Olykor már az ember néha arra gondol, hogy talán még az esztergomi hidat is hajlandóak lennének lebontani, csakhogy húsz méterrel odébb ők építsék újjá.

Szomorú, hogy nem csupán anyagi és szellemi értékekben esik ilyenkor kár, hanem mindez kárt okoz a lelkekben is. Érzelmeiben, önérzetükben bántják meg milliószám az embereket, azokat, akik tudtak, és máig is tudnak örülni hazánk gyarapodásának. Mindannyian tudjuk, 1998 és 2002 között, bár ezek az esztendők egyáltalán nem voltak hibátlan évek, hazánk mégis sokat fejlődött, sokat erősödött, szépült és gyarapodott. Jó lelkiismerettel kívánhatjuk azt, hogy soha rosszabb négy éve a magyaroknak ne legyen.

Van-e magyarázat, van-e valamilyen ésszerű magyarázat erre a romboló dühre? Van-e magyarázat arra, hogy az ország egyre sűrűsödő és súlyosbodó gondjai helyett a kormány inkább az ellenzékkel foglalkozik? Van-e magyarázat arra, hogy felelős kormány helyett az ellenzék ellenzékeként viselkedik? A düh egyik lehetséges magyarázata, tisztelt hölgyeim és uraim, talán az lehet, hogy a korábbi, mi tagadás, szégyellnivaló koholt vádjaikról egymás után bizonyosodik be azok valótlansága. Nem jött 23 millió munkavállaló Romániából Magyarországra, nem vették el a szabad szombatot, nem volt hosszú bájtok éjszakája, nem érkeztek kamionok Ausztriából titkos MSZP-ellenes röpcédulákkal, nem volt kivetnivaló a Terror Háza gazdálkodásában, nem volt visszaélés a Széchenyi-film körül. A kormány államtitkárának éppen legutóbb kellett elnézést kérnie a Bánk bán-film készítőitől, mert alaptalanul hírbe hozta őket. Megjegyzem, ez az államtitkár már a kormány harmadik tagja, aki bírósági pert veszít valótlan kijelentései miatt. És a sort még hosszan folytathatnám.

Ez lehet az egyik oka ennek a dühnek. Milyen más okokat találhatunk? Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, talán mindezeken túl a másik ok az lehet, hogy a 2002-es választások olyan kiegyenlített végeredménnyel zárultak, amely egy eddig mindannyiunk számára ismeretlen és új helyzetet teremtett. Nem arról van-e szó, hogy Magyarország történetében először kell kiegyenlített erőviszonyok mellett kormányoznia a baloldalnak. A rendszerváltást megelőzően, mondjuk a világháború utáni koalíciós időkben, vagy 1956 után a baloldal a szocialisták ellenfeleit egyszerűen kivégezték, börtönbe zárták, emigrációba kényszerítették. 1994-ben megtörtént először, hogy demokratikus körülmények között szabad választások eredményeképpen kormányozhattak. Tudjuk, akkor egy gyenge, szétdőlt, vezérét, miniszterelnökét vesztett, egymással huzakodó pártokból álló, megosztott nemzeti oldalt, és reményeiben, bizakodásában akkor igencsak megrendült, véleményét inkább eltitkoló és visszahúzódó polgári szavazókat talált. Ráadásul akkor kétharmados többségük is volt a parlamentben. A kormányzás alkotmányos korlátait is megváltoztathatták, szinte tetszésük szerint cselekedhettek, anélkül, hogy megsértették volna az alkotmányt. Az a körülmény, hogy így is lényegében csak a Bokros-csomag maradt meg az emlékezetünkben abból a négy évből, egy másik lapra tartozik. Ma azonban úgy áll a helyzet, hogy csekély a parlamenti többség. Ma úgy áll a helyzet, hogy bár a kormányzás eszközét kivették a kezünkből, soha ennyien még nem támogatták a polgári, nemzeti értékeket, soha ennyien még nem álltak ezen az oldalon.

A polgári-nemzeti tábor hívei soha ennyire elszántak, kitartóak és odaadóak nem voltak, mint most. Úgy áll a helyzet, hogy 1947 után újra – 1956 fényes két hetét leszámítva –, tehát 1947 után újra a nemzeti érzelmű emberek azok, akik bátrabban és nyíltabban vállalják nézeteiket, összevetve mondjuk a kormányon lévők híveivel. Ma úgy áll a helyzet, hogy a polgári nemzeti érzelmű emberek, ha kell, és ha értelmét látják, százezer szám, sőt milliónyian is akarnak és tudnak egyszerre mozdulni. Könnyen beláthatjuk, hogy korábban egyszerűbb volt a dolog. Egyszerűbb volt, amikor mondjuk Komlós János és Hofi Géza játszották el, valljuk be, igen tehetségesen, az ellenzék szerepét. Azonban ma más időket élünk, és más nóta járja. Úgy tűnik, ma nem a szalonellenzéké, hanem Ludas Matyié a jövő. Úgyhogy, hajrá Ludas Matyi!

Tíz hónappal a választások után eljött az ideje, hogy mindannyian, beleértve a kormánypártokat is, megnyugodjunk, és mindannyian számot vessünk a realitásokkal. Ideje mindannyiunknak megbarátkozni a gondolattal, hogy a polgári nemzeti tábor mandátumainak száma nem lesz kevesebb. Ideje megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nemzeti polgári értékeket valló emberek elkötelezettsége, tettrekészsége valószínűleg nem csökken a jövőben sem. Ideje megbarátkozni mindenkinek azzal a gondolattal, hogy a nemzeti oldal összefogása és egysége sem kívülről, sem belülről nem bomlik fel, mert választópolgárok millióinak abroncsa tartja össze.

Tíz hónappal a választások után eljött az ideje, hogy a kormány immáron az emberek problémáival foglalkozzon, s ne az ellenzékkel. Eljött az ideje, hogy ne az ellenzék ellenzéke legyen, hanem felnőjön a felelős kormányzás egyébként cseppet sem könnyű, mi több, embert próbáló kihívásaihoz, feladatához.


Van itt még egy tény, amivel azt gondolom, mindannyiunknak meg kell barátkoznia; a jelenlegi és a jövőbeli kormányoknak is. Az emberek többsége – talán nem tévedek, ha azt mondom, elsöprő többségében – pártszimpátiától függetlenül, sőt talán függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldalon dobog-e a szíve, továbbra is magáénak érzi az elmúlt esztendők legfontosabb vívmányait. Magáénak érzi a család és gyermeknevelés kiemelt támogatását, magáénak érzi a gáz, a villany, a gyógyszer, a közlekedés szigorú árszabályozását, a nemzeti vagyon védelmét, a magyar vállalkozók előnyhöz juttatását, magáénak érzi a magyar föld védelmét, a családi gazdaságokat, a szigorú büntető politikát, magáénak érzi a kábítószer üldözését, és magáénak érzi, azt hiszem, a státustörvényt is. Ezeket az értékeket, célokat és vívmányokat az emberek többsége a kormányváltástól függetlenül, függetlenül attól, hogy a kormányváltásra szavaztak-e vagy sem, eddig is támogatta, most is támogatja, és józan ésszel gondolkodva kimondhatjuk, hogy valószínűleg a jövőben is támogatni fogja, mert az emberek többsége számára nem politika, hanem maga az élet, méghozzá az ő saját és családja személyes élete. Ha kényelmetlen is, de mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal és ténnyel, hogy a mostani négy év mércéjét az előző négy év eredményei adják. Ideje mindannyiunknak megbarátkozni azzal a gondolattal és ténnyel, hogy a mai idők teljesítményét azt bizony a Széchenyi-tervvel, a státustörvénnyel, a családi adókedvezménnyel, a diákhitellel, a Mária Valéria híddal, az erdélyi egyetemmel, és a Nemzeti Színházzal fogják majd megmérni.

A feladat nem könnyű. Ez a feladat bizony nem könnyű, de nem is teljesíthetetlen. És a siker, kedves barátaim, mondjuk ki ezt is bátran, a siker mindannyiunk közös érdeke. Nos, kedves barátaim, van a mai magyar közéletben egy olyan kérdés, amiről általában nem szoktunk beszélni, amit általában nem szoktunk megbeszélni egymással, egyszerűen azért, mert nem szokott előfordulni. Tegyük fel azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy a közéleti vitákban ki kivel vitatkozik, és ki kivel áll szemben valójában. Ha ezt a kérdést önöknek kellene megválaszolni, talán tízből kilencen valami olyasmit adnának válaszként, hogy az egyik párt a másikkal, vagy a másik az egyikkel, hiszen a józan ész ezt diktálja. De így van-e ez, kedves barátaim? Vegyük például a közbiztonság, a bűnözés vagy a bűnüldözés esetét. 1998 és 2002 között 600 ezerről 400 ezerre csökkent a bűncselekmények száma. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen folyamatos és jelentős csökkenés az utóbbi tíz-egynéhány esztendőben nem történt. Ráadásul nagyságrendekkel, mintegy 30 százalékkal csökkent a visszaeső elkövetők száma is. Mondhatjuk tehát azt, hogy négy év kemény munkája árán ma kevesebb bűnöző van az utcán, és jóval kevesebb megrögzött bűnöző van az utcán, mint korábban volt. Vagyis kijelenthetjük azt, hogy a büntető törvények szigorítása meghozta a várt eredményt, bizony a szigorú büntetés kilátásba helyezésének igenis van visszatartó ereje. De 2003 márciusától, egy korábbi döntésnek megfelelően, jelentősen enyhítik majd a büntető törvények szigorúságát. Az emberek ezt nem akarják. Akkor kinek jó ez? Úgy tűnik, hogy a kormány valójában a törvénytisztelő emberek sokaságával áll szemben. Vagy nézzük például a kábítószer ügyét. A legutóbbi időkig szigorúan üldözték a kábítószereket és azok terjesztőit. A kormány ezt most megváltoztatja, az új szabályok szerint, nem idézem vissza önöknek szó szerint, de az új szabály lényege az, hogy mentesülhet a büntetés alól az, bizonyos föltételek mellett, aki az iskolában kábítószert „ad át” fogyasztás céljára. A minisztertől kapott állásfoglalás szerint az átad szó egyébként vonatkozik a pénz ellenében történő átadásra is. Kinek jó ez? Mi szülők ezt ellenezzük. És azt hiszem, elvárjuk mindenkitől, mindig minden kormánytól, hogy az a személy, aki az iskolában kábítószert ad át gyermekeinknek, azt bizony kellő szigorral büntessék meg.

Jól látható tehát, vagy inkább mondjuk azt, hogy úgy tűnik, hogy a kormány ebben az esetben a gyermeküket féltő kisgyermekes szülőkkel áll szemben. Vagy lássuk a privatizáció meg az állami vagyon jövőjének kérdését. Magyarországon ma a nemzeti össztermék több mint 80 százalékát a magángazdaság adja. Ez az arány magasabb, mint jó néhány nyugat-európai ország esetében. 1994 és 1998 között a megelőző szocialista kormányzás idején a stratégiai vagyon egy tekintélyes részét, a mi véleményünk szerint, áron alul eladták. Számos visszaélést, korrupciót lepleztek le. A magyar gazdaság kitettsége az idegen tőkének így jelentősen nőtt. A kormány ugyan, nyilván nem véletlenül, hanem összefüggésben a népszavazással, április 12-e utánra halasztotta a konkrét döntések bejelentését, de már megkezdte az állami vagyon kiárusításának előkészítését. Kinek jó ez, ha az embereknek mintegy 80 százaléka valójában szemben áll a kormány ilyen irányú szándékaival? Vagy nézzük a magyar vállalkozók ügyét. Az emberek többsége szerint, ezt egy fölmérés világosan mutatja, de ha beszélgetünk az emberekkel, ezt a véleményt hallhatjuk, nos, a többség szerint előnyben kell részesíteni a magyar vállalkozókat. Kevesen tudják, de Nyugat-Európában a közbeszerzéseknek általában 80 százalékát, de van olyan állam, ahol 90 százalékát mindig, hogyhogy nem, de hazai cégek szokták elnyerni. Most, nálunk, itt Magyarországon úgy írják ki az autópálya-építési pályázatokat, s ezt nem is titkolják el, hogy szándékosan kizárják a versenyből a magyar cégeket. Kinek jó ez?

Nyilvánvaló, hogy azok a gyárbezárások, amelyeknek eredményeképpen ezerszám kerülnek az emberek utcára, súlyos bajt jelentenek ma Magyarországnak. Hol fognak munkát kapni ezek az emberek? Mi úgy gondoltuk, ha ez bekövetkezik, majd a magyar kis- és középvállalkozók adnak nekik munkát. Feltéve, ha a magyar állam is támogatja ebben a kis- és középvállalkozókat. Mondjuk egy Széchenyi-tervvel. Megfojtották a Széchenyi-tervet. Kinek jó ez, tisztelt hölgyeim és uraim, hiszen a munkaügyi miniszter okos ember, előbb-utóbb be fogják látni, hogy újabb beruházások hiányában csak a magyar vállalkozások támogatása hozhatja meg a munkanélküliség csökkenését és a várt eredményt. Itt is érvényes a régi bölcsesség: inkább kétszer mérni, mint egyszer vágni. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, az erős forint esete kísértetiesen hasonlít az előzőkre. A magyar emberek hisznek az erős forintban. Jó okuk van erre, mert tudják, ha a forint gyenge, akkor emelkednek az árak, és ez lerontja az ő munkájuk értékét, leértékeli a keresetüket. A kormány azonban gyengíteni akarja a forintot. Kinek jó ez? Itt is azzal a helyzettel állunk szemben, hogy a vita valójában a forintban bízó emberek, valószínűleg a többség és a hivatalban lévő kormány között áll fönn. Említsük meg egy zárójeles megjegyzés erejéig, hogy nemzetközi tapsvihart és szakmai elismerést kiváltva verte vissza a Magyar Nemzeti Bank a forint rovására megindított nemzetközi spekulációkat, és így több tízmilliárd forint bevételt hozott a magyar államnak. Érthetetlen, hogy a kormány ilyen körülmények között Járai Zsigmondot a jegybank elnökét támadja, holott eddig ő volt az egyetlen az ország vezetői közül, aki pénzt hozott a házhoz.

És folytassuk tovább a kérdéseket. Kinek jó ez? Hogyan is állunk a státustörvénnyel? A kormánypártok, úgy tűnik, addig-addig szorongatják a törvényt, amíg az ki nem leheli a lelkét, és semmire sem jó, holt szöveg lesz abból a törvényből, ami eddig pezsgést, lendületet és friss életet vitt a nehéz helyzetben lévő magyar közösségek életébe. Kinek jó ez? A kormány valójában nem az ellenzékkel, hanem a határon túli magyarokkal áll szemben. A határon túli magyarok lassan már azt kérdezik, van-e egyáltalán még anyaországuk? Mi azt üzenjük vissza, innen is, ha megengedik, hogy kormányok jönnek-mennek, az idők járása hol megnehezedik, hol megkönnyebbedik, de anyaország az van, és ránk számíthatnak.

És végül folytatnunk kell a kérdések sorát a magyar mezőgazdaság esetében is. Mit látunk ott? A családi gazdálkodók eddig hektáronként 16 ezer forint támogatást kaptak, és rendelkezésre álltak a kedvezményes gazdahitelek. A kormány ezt a támogatást a felére csökkentette, a gazdahiteleket eltörölte. Kinek jó ez? Kinek jó ez különösen olyan körülmények között, amikor mindannyian tudjuk, hogy a mezőgazdaságból élő tízezer szám kerülnek majd nehéz helyzetbe, hiszen az eddiginél is nehezebb verseny körülményei közepette kell majd helytállniuk a náluk jobb állapotban és jobban támogatott európai uniós kollégáikkal szemben. Kinek jó ez, tisztelt hölgyeim és uraim? Az embereknek biztosan nem. Legfeljebb nincs módjuk rá, hogy elmondhassák. Így úgy gondolom, a mi dolgunk, kedves barátaim, hogy ezt mind a nyilvánosság előtt elmondjuk, még akkor is, ha ezért a munkánkért kormánypárti vádaskodásokkal és gúnyolódással fizetnek majd.

Országunk helyzetéről szólva, ha erről kérnek tőlem véleményt, mindig előtolakodik az emlékezetemből egy székely ember érdekes mondatfűzése, aki csak annyit mondott az ő helyzetéről, amikor megkérdezték, hogy van, sok baj van, és még gyűl hozzá. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, elegendő, ha az ember felüti az újságot, a helyzet komolyságát jelzi, hogy lassan már mindegy, hogy melyiket, és csupa aggasztó hírekbe botlik. Gyárbezárások, utcára kerülő emberek ezrei, bezárásra ítélt iskolák, sztrájkra készülődő kórházi dolgozók. A gazdaság egén sokasodó viharfelhők. Mit találhatott például az az ember, aki tegnap fölütötte a Népszabadságot? Találhatott tudósítást arról, hogy sztrájkhelyzet van az energiaszektorban. Hogy félmilliárddal, ez 25 százalékot jelent, kevesebb jut a külkereskedelem fejlesztésére, mint tavaly. Olvashatott arról, hogy a fővárosi kórházak dolgozói támogatják a Csepelen élők akcióját, amellyel meg akarják menteni a kórházukat. Az is igaz, kedves barátaim, hogy szerencsére nemcsak rossz hírekből áll a világ még Magyarországon sem. Az oktatási miniszter például javaslatot tett arra, hogy a diákok ne bukhassanak meg az iskolában. Ugyan nem aratott osztatlan sikert, de ha jól megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy van azért távlat ebben a javaslatban. Tulajdonképpen nemcsak az alsósokra kellene vonatkozni, hanem ki kellene terjeszteni a kormányokra is, mi több, előbb kellett volna beadni ezt a javaslatot, és akkor kevésbé fájna a mi fejünk.

A félreértések elkerülése végett szögezzük le, hogy szerencsére arról nincs szó, hogy valamiféle összeomlás előtt állna a magyar gazdaság. A magyar gazdaság ennél azért jóval erősebb. Ma felelősséggel annyit mondhatunk, hogy érdemes figyelni a székely ember szavaira, mert valóban egyre több a baj, és úgy tűnik, ha ez így megy tovább, még gyűl is hozzá. Számos ismert közgazdász, sokak meglepetésére, köztük kormánypártiak is megkongatták már a vészharangot. Én úgy érzem, ez talán túlzás. De abban talán egyetérthetünk velük, ha a kormány nem változtat, akkor a jóisten ne adja, de akár még Medgyessy-csomag is lehet az ügy vége. Vannak a közéletben más figyelemre méltó jelenségek is, ha még bírják figyelemmel, akkor szóba hoznék közülük néhányat. Itt van például az a jelenség, hogy a gyárak bezárásáért a magyar vállalkozók támogatásának elmaradása helyett az 50 ezer forintos minimálbért hibáztatják lassan most már divatszerűen a magyar nyilvánosságban. Csak összehasonlításul: Portugáliában a minimálbér kétszer, Görögországban több mint két és félszer, Spanyolországban két és félszer, Írországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban pedig ötször annyi volt 2002 januárjában a minimálbér, mint Magyarországon. Ne legyünk szégyenlősek, mondjuk ki: a kormány a saját fizetését megduplázta, az embereket pedig azért hibáztatják, mert 50 ezer forintot akarnak hazavinni a családjuknak.

Az igazi valóságshow ma nem a magyar kereskedelmi televíziókban zajlik, bár azokkal is van baj éppen elég, de az nem az igazi. Az igazi valóságshow az osztrák–magyar határon látható, ugyanis a magyarok ma ismét Ausztriába járnak vásárolni. Most nem a hiány miatt, hanem azért, mert Ausztriában olcsóbb az üzemanyag, a ruhanemű és a cipő. Ki gondolta volna néhány évvel ezelőtt? Vagy, tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy szóba hozzam azt a sajnálatos tény is, hogy a Peugeot autógyártó cég nem Magyarországot választotta beruházásának helyszínéül. Ilyen elő szokott fordulni, egy egészen kiváló gazdaságpolitika mellett is megtörténik. Az érdekesség nem az, hanem az, ahogyan a Gazdasági Minisztérium egyik alkalmazottja megmagyarázta mindannyiunknak a helyzetet a rádióban. Ő ugyanis elmondta, hogy az érintett magyar tárcák szakemberei tájékoztatták a Peugeot-t, hogy a január 17-i kormányülésen fogják majd tárgyalni az anyagot. Mire az újságíró megjegyezte, hogy a Peugeot január 14-én, azaz három nappal korábban döntött. Mire azt a választ hallhattuk: ha ez így van, ennek indokát nyilvánvalóan a Peugeot-nál kell keresni, hogy miért akkor és miért azon az igazgatósági ülésen hozták meg a döntést. Utolsó figyelemre méltó történetként hadd hozzam szóba azt a hírt, amelyet ez idáig hivatalosan még nem erősítettek meg, de Nyugat-Európában, különösen az Egyesült Államokban régóta élénken vitatják. A hírek szerint Izrael miniszterelnöke hozzájárult ahhoz, hogy az izraeli titkosszolgálat, a Moszad a terrorizmus ellenes koalíció országaiban is végrehajthasson célzott likvidálásokat. Természetesen megkérdezték a magyar nemzetbiztonsági ügyekért felelős államtitkárt is, aki elmondta, hogy fenntartásokkal fogadja a hírügynökségi jelentést, mert ez idáig még nevüket vállaló nyilatkozók nem álltak a hír mögé, de leszögezte, most idézem őt: magyar területen a hatóságok hozzájárulása nélkül nem hajtható végre ilyen tevékenység. És az engedélyével, jól értettük, hogy az engedélyével igen, tisztelt hölgyeim és uraim.

Kétségkívül megnehezíti a dolgok helyes útra terelését az is, hogy nehezen értünk szót egymással. Úgy tűnik, más nyelvet beszélünk, pedig talán mindannyian tudjuk, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. Tíz hónapja azt mondták, üres az államkassza, majd kiosztottak 320 milliárd forintot. Tíz hónapja azt mondták, hogy a Miniszterelnöki Hivatal miatt vízfejjé duzzadt az államapparátus, és szörnyűvé vált a hatalomkoncentráció. Majd az elmúlt hónapokban a Miniszterelnöki Hivatal költségvetését három és fél milliárdról 7,1 milliárdra, hogy is mondjam, „csökkentették”, és a létszámot pedig 540-ről 800 főre „apasztották”. Lassan hetente bezárnak egy üzemet, kedves barátaim, és mi eközben győzelmi jelentéseket hallunk arról, hogy nő a foglalkoztatottság. Felemelik az autópálya-matricák díját jelentősen, 20 százalékkal, és indoklásként azt halljuk, hogy azért, mert 160 kilométer új pályát használhatnak a gépkocsitulajdonosok. Miközben előtte hónapokig azt hallottuk, hogy az előző kormány egyetlen kilométer autópályát sem épített. Nos, eszébe jut az embernek ilyenkor az a történet, amikor talán valahol Székelyföldön megkérdezik az öregembert, hogy szerinte iszik-e a hal vizet. Hogyan is állunk a mellébeszéléssel, ezért jutott eszembe a történet. Nahát, iszik-e a hal vizet? Az öreg gondolkodik, majd kiböki: "hogy a hal iszik-e vizet, azt nem tudom, de hogy alkalma van rá, az biztos".

Beszéljünk hát a nyelvről, az egyenességről és a szabadságról. Valaha a szocializmusban a vezetők arra használták a beszédet, hogy ne tudhassuk meg, mire gondolnak. Igaz, amikor mi beszéltünk velük, mi is erre használtuk. Tizenkét éve a rendszerváltoztatás nagy győzelme, engedjék meg, hogy azt mondjam, talán a legfelemelőbb sikere éppen az volt, hogy a szavak visszanyerték igazi értelmüket. Végre azért beszéltünk, hogy mások is megtudhassák, mit gondolunk. Kedves barátaim, a szabadsághoz több dolog is szükséges. A szabadsághoz, demokráciához szükségünk van alkotmányra, nyilvánvalóan szükségünk van szabadságra, szabad választásokra, és szükségünk van Országgyűlésre is. De higgyék el, mindez semmit sem ér, mert mindez nem működik, ha hiányzik az őszinte beszéd. A régi kínaiak úgy tartották: amikor a szavak elvesztik jelentésüket, az emberek elvesztik a szabadságukat. Sőt, ezt is megtanultuk, van úgy, hogy nemcsak a szabadságukat vesztik el, hanem a biztonságukat is. Ezt verte a fejünkbe a taszári lecke. Először azt mondták nekünk, hogy tolmácsok érkeznek. Jó. Utána kiderült, hogy ezek a tolmácsok leendő közigazgatási szakemberek. Jó. A leendő szakemberekről kiderült, hogy az Egyesült Államokkal jogviszonyban álló önkéntesek. Így tudtuk meg, hogy a tolmács magyarul zsoldost jelent. Ez már nincs jól, tisztelt hölgyeim és uraim.

Tréfa helyett vegyük komolyan ezt a kérdést, és mondjuk ki, a magyarok ennél, ennél a beszédnél, ennél a bánásmódnál azért többet érdemelnek. Megérdemelnék a tiszta, kijózanító szavakat, az egyenes beszédet mindenki, aki egy hosszú forró nyáron elhitte, hogy lesz ingyen tankönyv, hogy nem lesz gázáremelés, hogy nem zárnak be munkahelyek, hogy töretlenül emelkedni fog a nyugdíj, hogy nem szűnik meg a gazdák és a hazai vállalkozók támogatása. Kedves barátaim, ma mindannyian szomjazunk tiszta szavakra. Nem baj, nem volna baj, ha nem ínyünkre valók, csak legyenek tiszták, őszinték és egyenesek.

Végezetül engedjék meg, hogy hazánk után a saját teendőnkről is ejtsek néhány szót, ha még kitart mellettem a figyelmük. Kérem, emlékezzenek, mi mindig őszintén beszéltünk egymással. Amikor először találkoztunk a választások utána budai Várban a Dísztéren, akkor nem titkoltuk egymás elől, hogy a helyzet nehéz, rendkívül nehéz, és az előttünk álló hónapok sorsdöntők lesznek. Akkor ott Márait idéztük a következőképpen, hadd tegyem meg ismét. Így beszél ő: Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku, félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal, és ebben a szerződésben nincsen alku. Azt mondtuk akkor, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy egy kormány működéséből, és itt az elmúlt négy esztendőre gondoltunk, egy kormány működéséből csak annyi a fontos, amennyi részévé válik az életünknek. És akkor azt mondtuk, most majd eldől, igen, most majd eldől, hogy természetesen és őszintén a lelkünkből fakadt-e az elmúlt négy esztendő, vagy egyszerűen csak utazgattunk egy kicsit saját átmeneti lehetőségeink birodalmában.
Úgy gondolom, hogy az elmúlt tíz hónapban eldőlt. Akár ki is hirdethetjük az eredményt. Kimondhatjuk, megoszthatjuk egymással azt a gondolatot, hogy a kormányzati eszközök és az ebből fakadó lehetőségek hiánya ellenére együtt maradtunk. Hogyan is mondta sokunk kedvenc gyermekhőse, Maugli, a Dzsungel könyvében? Egy vérből vagyunk, te meg én, kedves barátaim, polgárok százezrei jöttek rá, hogy az elzárkózó ember olyan, mint a magában álló nádszál, amit az első szél könnyedén eltörhet. De ha tíz-húsz-harminc-ezer-tízezer, sőt százezer nádszál fonódik össze, azt bizony semmilyen erő sem képes összeroppantani, sőt egy ekkora nádas a szelet is megfékezi. S nekünk, tisztelt hölgyeim és uraim, volt erőnk együtt maradni, és mert volt erőnk együtt maradni, lett erőnk megőrizni értékeinket. Ha ez most itt egy képzeletbeli eredményhirdetés, akkor az aranyérmet a nőknek kell felajánlanunk. Nem tudom, önök hány polgári rendezvényen fordultak meg az elmúlt tíz hónap során, de ha több helyen is jártak, akkor láthatták azt, amit én is láttam, hogy ők voltak a legállhatatosabbak, a legáldozatkészebbek, ők voltak a megingathatatlanok, amikor számunkra értékes fontos értékekről, emberi méltóságról, szabadságról és összefogásról volt szó.
Ők voltak azok, akik nem kerestek magyarázatot, kibúvót, hanem egyszerűen csak fogták, és ők átvitték a reményt a túlsó partra. Tisztelt hölgyeim és uraim, tegyük föl azt a kérdést is, mit tehet a mostani helyzetben az ellenzék, és mit tehetnek a nemzeti érzelmű polgárok? Az ellenzéknek megvannak a parlamentben jól ismert, egyébként hagyományosan korlátozott eszközei. Elmondhatja a véleményét, ha úgy látja, hogy a kormány rossz irányba indul, megfogalmazhat alternatív javaslatokat, és a nemzetközi világban segítheti a hazáját. Bár az eszközök korlátozottak, azért az emberek támogatásával még így is elkönyvelhetett a parlamenti ellenzék néhány eredményt. Gondoljanak arra, sikerült elérni, hogy az alkotmánymódosítás az európai uniós csatlakozás miatti alkotmánymódosítás ne áldozza föl, ne vegye el alkotmányos, nemzeti függetlenségünket. Sikerült megakadályoznunk, hogy a hitoktatókat hátrányos megkülönböztetésben részesítsék. És bár nem vagyunk a kábítószertörvény mostani formájával, de a mostani állapotában kisebb lesz a kártétele, mint amilyen lett volna az ellenzék határozott föllépése nélkül. És mit tehetnek önök, tisztelt hölgyeim és uraim? Először is számoljunk le azzal a gondolattal, hiszen tévedés, hogy a közélet elsődleges, vagy esetleg kizárólagos terepe a magyar parlament lenne. A magyar közélet valójában minden egyes településen történik. A mi feladatunk, az önök feladata, hogy azok az értékek, amelyeket mi képviselünk, emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a nemzeti összetartozás, ezek jelen legyenek a magyar közéletben. S ezek az értékek csak akkor vannak jelen, ha mi is jelen vagyunk, ha mi is mindenhol jelen vagyunk. Ezért a nemzeti erőknek ennél kisebb célt nem érdemes kitűzni magunk elé. Minden településen ott kell lenniük. Lássuk be, hogy a polgári körök megjelenése, megszerveződése óta sokkal több helyütt fogalmazódnak meg a szívünknek kedves értékek, sokkal több ember beszél róluk, sokkal többen állnak ki egy-egy vitában mellettük, és ezért az ország szellemi, lelki arculata is jelentősen megváltozott.

Az elmúlt négy év tanulsága talán az lehet, hogy a magunkfajtáknak csak nagy célok, ne féljünk a szavaktól, csak nagy nemzeti célok érdekében szabad vállalni a kormányzás felelősségét. De azt is tudnunk kell, ezt is megtanultuk az elmúlt négy esztendőben, hogy a nemzet érdekeinek megalkuvás nélküli képviselete elkerülhetetlenül, fogadják el tőlem, elkerülhetetlenül összeütközésekkel, megvívandó csatákkal jár együtt. Azért van ez így, mert a rendszerváltoztatás utáni első nyolc év nem volt elegendő arra, hogy számos, a jövőnk szempontjából sorsdöntő kérdést megnyugtatóan elrendezzünk. Nem volt elegendő arra, hogy a nyugdíjasokat megillető jövendőbeli járandóságot biztosítsuk. Nem volt elegendő arra, hogy a magyar vállalkozókat a külföldiek egyenrangú versenytársaivá tegyük. Az első nyolc év nem volt elegendő ahhoz, hogy a nagy nemzetközi cégek indokolatlan áremeléseitől a magyar családokat megnyugtatóan megvédhessük. S az első nyolc év nem volt elegendő arra, hogy a kárpát-medencei magyar közösségek élete a mienkkel összekapcsolódhassék, és így mi biztosíthassuk az ő fennmaradásukat.
Éppen ezért céljaink elérése érdekében 1998 és 2002 között, mert ilyen volt a megelőző nyolc esztendő, az akkori kormánynak, a polgári kormánynak számos hatalmassággal, óvatosan fogalmazok, nemzetközi pénzintézettel, vállalatbirodalommal, és nemzetközi szervezettel szemben kellett megvédeni a magyar álláspontokat. Az itthoni vitákról nem is beszélek. Vessünk számot reálisan a helyzettel. A kitartásunk elegendő volt négy évre. De csak négy évre volt elegendő. Most eljött az idő, hogy megerősödjünk. Azt hiszem, nekünk nem lélekben kell megerősödnünk, hanem inkább testben, vagyis a szervezeti erőnket tekintve. Egész egyszerűen arra van szükségünk, hogy megizmosodjunk. Az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a jövőben majd az itt elmondott konfliktusokból származó, ránk váró terheket elviselni, s hogy erre képesek leszünk, ahhoz úgy gondolom, most egy nagy, erős, nyitott, európai néppárt építésére kell magunkat rávenni.

Engedjék meg, hogy a jövő felől is vessek egy pillantást a megtett utunkra. Mi is történt velünk valójában? Talán azt mondhatjuk, hogy erőt kértünk a gondviseléstől, és ő nehézségeket adott, amelyeken megedződhetünk. Bölcsességet akartunk, s ő problémákat adott, amelyeket megtanulhatunk megoldani. Előmenetelt óhajtottunk, gondolkodó agyat és testi erőt kaptunk, hogy dolgozhassunk. Kértünk bátorságot, és veszélyeket adott, amelyeket legyőzhetünk. Szeretetre vágytunk, és kaptunk bajba jutott embereket, akiken segíthetünk. Kedves barátaim, semmit sem kaptunk meg, amit kértünk, és mindent megkaptunk, amire szükségünk van.

A polgár talán az az ember - Móricz Zsigmondot idézve, - aki nem elégszik meg azzal, hogy úgy él, ahogy tud, hanem azért dolgozik, hogy úgy élhessen, ahogyan szeretne. Nos hát azok az emberek, akik így éreznek és így gondolkodnak, azok tudják, hogy a politika az csak egy, bár mégoly izgalmas szelete az életnek. Akik így éreznek és így gondolkodnak, akkor is észreveszik, ha kell, megkeresik az élet szépségeit, ha a politika nekik nem tetsző elvek szerint működik, és nekik nem tetsző irányba halad. Akik így gondolkodnak és így éreznek, azok még a 2002-es évben is észrevették, hogy az Andrássy út és Tokaj-hegyalja a világörökség rangjára emelkedett, hogy megszületett az első magyar irodalmi Nobel-díj, hogy a magyar gyerekek ismét jelentős díjakat nyertek a diákolimpián, hogy több mint félmilliónyian megnézték az Álmok álmodói millenáris kiállítást, és azt is észrevették, hogy megnyitotta kapuit a Nemzeti Színház. Nos, akik így éreznek és gondolkodnak, azok az egymás iránti bizalmat, barátságot és szeretetet is erősítik. És higgyék el nekem, ha ezt a három vonást, a bizalmat, a barátságot és a szeretetet látják az arcunkon azok a honfitársaink, akiket a politikai csalafintaság, a demagógia, vagy a szakértő gyűlöletkeltők mesterkedése ellenünk hangolt, nos, ha ők ezeket a vonásokat a bizalom, a barátság és a szeretet vonásait látják az arcunkon, kiszabadíthatják magukat a gyűlölet rabságából, és összetalálkozhatnak velünk.

Csak béke legyen. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

(Forrás: orbanviktor.hu)