Bár a két mozi nagyon másképpen rossz. A Lora becsületes szándékkal elkészített darab, csak a szándék ebben a műfajban nem sokat ér. Különös módon egyszerre jelenik meg a filmben a szakmaiság és a teljes dilettantizmus, Herendi Gábor egyfelől jól bánik az anyaggal, elboldogul az idősíkok rakosgatásával, nem hagyja kétségek között a nézőt, hogy amit lát, az mikor is történik a cselekményben, ugyanakkor rosszul választ főszereplőt, még rosszabbul magyar hangot hozzá, képtelen bánni a színészekkel, aki jó, az magától jó, de a legtöbben tehetetlenek. Nem nagyon hibáztathatók szegények, olyan lehetetlen párbeszédeket kellene életre kelteniük, amelyekbe a világ összes Anthony Hopkinsának beletörne a bicskája. Miközben a Lora a legszebb erőfeszítésekkel szeretne a világhoz kapcsolódni, és a világról elmondani valamit, azalatt mégis csak egy szánalmas trükk, amelyben úgy kevergetik az idősíkokat, mint a kártyát, hogy hátha így nem tűnik föl, milyen banális történetet mesélnek el. És ezen aztán nem segít a reklámstratégia, és ha másképp pozícionálják a filmet, igazán mindegy, hogy romantikus vígjáték vagy emeletes ostobaság a műfaji megjelölés, illetve az utóbbi nekem jobban tetszene, és legalább szabatos.

Az S.O.S. szerelem kisebb halra pecázik, eszében sincs a valósággal pepecselni vagy a világról mesélni, megpróbálja föltámasztani a harmincas évek magyar filmvígjátékait. Ami a formát illeti, néha zavarba is ejti vele a nézőt, a férfi leül a zongorához, a nő dalra fakad, csak hát nem a Köszönöm, hogy imádott hangzik föl, hanem valami lehetetlen dalt énekel el Ullmann Mónika, a natúr környezet ellenére süket stúdióatmoszférában, a szövegben olyan meglepő fordulatokkal, mint hogy "beleharapok egy lángosba, egy szekér hátán a városba".

A filmnek megvan a maga Jávor Pálja Csányi Sándor személyében, a maga Kabosa Elek Ferenc képében, Csortost Benedek Miklós alakítja, és ha öszszehasonlítjuk a két kor filmsztárjait, körülbelül érezzük is a különbséget. Pedig még kölcsönkért kastély is szerepel a történetben.

Ennyi hátrány mellé Sas Tamás mozija még külön ballasztokat is aggat magára. Az egyik a kevéssé elmés, ámde annál terjedelmesebb forgatókönyv, amelynek voltaképpen csak az utolsó öt perce ér valamit, addig csupa tudható vagy sejthető fordulattal él. Ezt még talán kiegyenlíti Miklauzic Márton igényes operatőri munkája, bár kicsit túl sok a közeli, illetve nem is kicsit csúnya a szereplők arcbőre, ó, sminkesek, Csányi Sándor arca elöl fehérre mázolva, oldalt barnára. De van egy olyan teher is, amellyel a mai közönségfilmeket mindig megrakják, és ez a reklám. Hogy többször lassan be kell vonulnia a vászonra a teljes Citroën-flottának, és meg kell mutatni, milyen üdítő konzervdobozába rúgott bele a hős, milyen szempillaspirált használ a főhősnő. Az ember soha nem tudhatja, hogy minek mekkora a reklámértéke, de átlagos néző számára az ilyesmi visszatetsző, manapság már inkább elszenvedik az emberek a hirdetéseket és nem jegyet vesznek rá. Mindez még fölösleges jelenetekkel nyújtja a filmet, az alkotókat megélhetési filmesekké minősíti, akiknek voltaképpen minden mindegy, csak legyen annyi néző, hogy el tudják majd kezdeni a következő, hasonlóan igényes alkotásukat. És amikor feltűnik a hőlégballon a felirattal, akkor a filmnek már végképp semmi köze nincs a magyar vígjáték dicsőséges korszakához, csak a Bujtor-féle szörnyűségekhez, ami egyébként rendben is van. Ott a helye, oda való.

(S.O.S. szerelem - forgalmazza a Best Hollywood)

Ullmann Mónika és Csányi Sándor az S.O.S. szerelem címû filmben