Szűk évtizeddel az első világháború utolsó ágyúlövései után, 1927 tavaszán írta meg Móra Ferenc ezt a regényét. Háborús elbeszélés? Úgy is olvashatjuk, bár a hátországban játszódik, s immár béke idején. Azt mutatja meg, hogyan járja át, miképp határozza meg az utolsó lélegzetvételig az otthon maradottak sorsát az övéknél nagyobb erő irgalmat nem ismerő törvénye – és persze azt, mindeközben hogyan iparkodik a falusi szegény nép élni a maga életét. A történet archaikusan egyszerű: Rókust, a fiatal parasztot besorozták katonának, családja úgy tudja, odaveszett Przemyslnél. (Irodalomtörténeti adalék: az ellentmondásos szerepű költő, Gyóni Géza itt esett orosz fogságba, ahonnan többé nem tért haza). Apja, Mátyás gazda és anyja, Rozál elhatározza, férjhez adják özvegyen maradt menyüket, Etelt. Sikerül is összeboronálniuk őt a frontról hazatért szomszéddal, Ferenccel – egyesüljenek a birtokok. Rókus halálhírét is Ferenc erősíti meg: ő fogta le a fagyoskodásba-éhezésbe belepusztult katonatársa szemét valahol messze, orosz földön.

Idővel azonban kiderül: Rókus mégis él. A végkifejletig, amelyben minderről megbizonyosodunk, tragédiákon át ível a cselekmény – gyermekhalál, gyanakvás és emésztő lelkifurdalás, öngyilkosságok. A történet megoldása is lesújtó: Mátyás, aki öreg fejjel, két elárvult unokájával magára marad, nem váltja ki súlyos összegért fiát a rabságból: ha megtenné, visszakapná Rókust, de valamennyien földönfutóvá válnának. A föld iránti ragaszkodás erősebb az apai szeretetnél. Mégse képzeljünk magunk elé holmi szikár parasztdrámát: az Ének a búzamezőkről bravúrja, hogy a kegyetlen történetet Móra páratlan természetességgel és empátiával beszéli el. Azaz, valóban énekli, egyfelől mert balladát mond, másfelől mert a regény mindvégig azon az ízes, szokásmondásokkal és metaforákkal teli tájnyelven szól hozzánk, amely maga is muzsika.

Háborús könyv, ballada, népi nyelvélmény – mi még az Ének a búzamezőkről? Például a magyar tanyasi élet lírai szépségű, de aprólékosan pontos leírása – néhány évvel a népi írók szociografikus igényű munkái előtt. Gondosan részletezett, ezerszínű festmény, amelyre, akár a hajdani mesterek, Móra magát is odapingálta – a falu határában régészkedő, éjjel mécslángnál könyvet író múzeumigazgató bonyodalmakat elsimító mellékalakjában. Azt se feledjük: ez a regény csendes, de határozott állásfoglalás is, amelyben Móra, aki a Tanácsköztársaság idején elkötelezte magát, s később ezért hátrányokat kellett elszenvedjen, hitet tesz a társadalmi egyenlőség eszméje mellett. És még? Két nagyszerűen megmintázott jellem, Mátyás és Ferenc személyében a Régi és az Új küzdelmének megkapó parabolája. Mindezeken túl azonban az Ének a búzamezőkről: a szemérmes irónia mesterműve. Móra, habár figuráit gyengéd részvéttel szemléli, távol tartja regényétől az érzelmességet – a legszörnyűbbet is úgy meséli el, hogy tekintetében ott az örökkévalóságba vetett pillantás szelíd derűje.

Baráth Ferenc ex librise