A Berlinale versenyprogramja eddig csalódást okozott, az amerikai sztárok hasaltak a legnagyobbat. Steven Soderbergh The Good German című drámájának már a kivitelezése sem aratott osztatlan elismerést: digitális nyersanyagra forgott, a fekete-fehér filmet egy stúdióban vették fel, amelynek a háttere sokszor a háború utáni Berlin vetített képe - ilyet a nyolcvanas évek óta nem láttam; bizarr értelmezése és felhasználása a retrónak. A félistenként várt, és a berlini mustrán először vendégeskedő Robert De Nirónak sem jött össze, hogy az 1993-ban készült Bronxi mese után rendezőként ismét nagyot alkosson: bár a CIA születését bemutató The Good Shepherd nem fércmű, csak épp túlságosan amerikai, és mintegy fél órával hosszabb a kelleténél. Antihőse, Edward Bill Wilson ismét a nagy jenki közhellyel száll szembe: mi a fontosabb, a család vagy az ország. A sajtó érdeklődését flegmán és arrogánsan kezelő De Niro egyéni drámát készített egy szikrázóan izgalmas témából, ahogy ezt a beszélgetésen is hangsúlyozta, a kritikát és a politikai véleményét majd mindenki maga formálja. Azt azért hozzátette: ha lenne lehetősége, ő is megtenné, de ez legalább három egész estés filmet igényelne. Hasonlóan hervasztó Bille August Nelson Mandela és börtönőre életéről forgatott mozija, a politikai mondanivaló és a művészet elegyítése itt csak a giccsre volt elég.

Az már biztos, hogy a fesztivál slágertémája a politika mellett a második világháború. Az osztrák-német koprodukcióban készült versenyfilm, a Die Falscher (A hamisító) azt a koncentrációs táborban dolgozó zsidó csoportot kíséri nyomon, amely a hamis fontokat gyártotta a náciknak. Noha a mű számos klisét használ, mindegyik működik, így a Stefan Ruzowitzky rendezte dráma szinte óránként értékelődik fel, a nemzetközi sajtó már a díjra esélyesek között emlegeti. A főszereplő Karl Markovics alighanem megkapja a legjobb színészi teljesítményért járó elismerést. Az elmúlt napokban hasonló sikertörténetet futott be a kínai-mongol versenymű, a Tuya esküvője, amely betekintést nyújt a mongol pásztorok világába. A kritikusok még Jirí Menzelben, Paul Schraderben és Francois Ozonban bíznak.

- Azt gondolom, hogy idióták - csattant fel Clint Eastwood arra a kérdésre, hogy mit gondol azokról az amerikai újságírókról, akik hazafiatlannak tartják legújabb filmje, a Levelek Iwo Dzsimából miatt, amely a szigetért folytatott csatát japán szemszögből mutatja be, japán színészekkel, japán nyelven. A rágalmazók élén Michael Savage médiaszemélyiség áll, aki rádióműsorában ultraliberálisnak titulálta a veterán filmest, akinél még a második világháborúban aktív japán propagandista, Tokyo Rose is nagyobb amerikai volt. Tény, Clint Eastwood versenyen kívül vetített mozija valóban nem (csak) őrült kamikazéknak ábrázolja a japánokat, hanem érzékeny embereknek. A rendező levetítette a filmet amerikai veteránoknak, akik hitelesnek tartják. "A háborút az emberi oldaláról akartam bemutatni, ezt pedig csakis az érzelmeken keresztül lehet" - húzta alá a véleményét. Eastwood a Dicsőség zászlaja forgatása során döntötte el, hogy tovább kutat, és filmet készít a másik nézőpontból. A mű képi világa izgalmasan hullámzik a fekete-fehér és a színes között, mivel a rendező szerint a háború nem Technicolor.

Robert De Nirónak sem jött össze