Biztonság és szabadság
Ennek első számú oka a rendőri munka szakmai rangjának elvitatása. A kételyeknek történelmi eredetük van. A modern rendőrségek múltja Európában alig háromszáz éves. A rendőrség a feudális abszolutizmus találmánya, a közigazgatás első valóban hivatásszerűen működő intézménye. A lendületes ipari fejlődés, a szabad piac kialakulása, a középkor falait lebontó nyitott városi lét új szükségletet teremtett, a közbiztonságot. Párizs, Berlin, Szentpétervár rendőrhivatalai, amelyek a XVII. század végén és a XVIII. század első felében létesültek, a rend hatékony őrei voltak, de tevékenységüket kizárólag az uralkodói akarat és nem a jog legitimálta. A forradalmak következő korszaka időlegesen elvetette ezeket a formákat, s az önvédelem kezdeményezéseinek nyitott utat, remélve, hogy a jogsértők megfékezése társadalmi összefogással lehetséges. Nem lehetséges! A közrend feletti őrködést mesterséggé kell fejleszteni. De még a legnemesebb célokért alkalmazott professzionális erőszak is önkénnyé torzul, ha a jog nem állít korlátokat. A XIX. század jogállami építkezése megteremtette a rendészet jogát, ami a rendőrködést a terebélyesedő közigazgatási funkciók (oktatás, egészségügy, építésügy, városfejlesztés, közmunkák, szociális gondozás stb.) sorába helyezte. A büntetőjog fejlődése, a büntetőper szerkezete a bűnügyi nyomozástól is jogalkalmazói teljesítményt várt el. A rendőri testület, úgy látszott, viszszavonhatatlanul hivatásrenddé alakul. A XX. század azonban más irányt szabott. A totalitárius diktatúrák felfedezték, hogy a hatalom kizárólagossá tétele és erőszakkal való megőrzése karhatalmi és titkosrendőri módszereket igényel, pontosan olyanokat, amelyeket korábban a jogsértő magatartások megfékezésére és leleplezésére dolgoztak ki. Csupán a jogi korlátokat kell lebontani. Az önkény szolgává silányította a jogalkalmazót, erkölcsi aknamezőre kergette rendőrségét. A korábban oly büszke alakulatokra mérhetetlenül sok szenny hullt.
Az alkotmányos demokráciák rendőrségei azonban ezekből a szomorú évekből sok tapasztalatot merítettek. Az emberi jogok Nyugat-Európában a második világháború után a polgári értékrend élére kerültek. A rendőri túlkapások ott, ahol a szabadságot a biztonsággal azonos becsben tartották, többé nem lehettek bocsánatos bűnök. Szaporodtak a legitim erőszakot behatároló garanciális szabályok, sorra születtek a rendőrségi etikai kódexek, amelyek a jogsértő emberi méltóságát is védelmezték. Szigorodott a társadalmi kontroll. Ekkor vált a legrangosabb civil foglalkozásokkal egyenlővé a rendőri pálya, melynek erkölcsi-társadalmi rangja csak a papéval, a tanáréval vagy az orvoséval mérhető.
Új szakmai hitvallás és szervezeti kultúra formálódott. A rendőriskolák a rendészeti jog akadémiái lettek. A tantervekben a rendészeti szervezéstudomány, vezetéselmélet és a rendőr-szociológia egyaránt helyet kapott, éppen azért, hogy a közrendvédelem egyszerű rutinból valóban a jelenlét és a beavatkozó intézkedések művészetévé alakuljon. Hasonlóan ahhoz, ahogy a bűnügyi felderítés a kriminalisztikának köszönhetően már több mint száz éve megbecsült és vonzó foglalkozássá vált. Bramshill, Münster, Lyon, Genf, Bologna rendőriskolái európai hírű intézmények, amelyek a rendészeti igazgatás tudományos műhelyeinek szerepét is betöltik.
A karhatalmi beavatkozások a legitim erőszak monopóliumára támaszkodnak, de ez a monopólium csak diktatúrában mosható össze a hadviseléssel. Itt a képzés célja a fizikai erőszak kontroll alatt tartása, a szükséges és az arányos mérték kiválasztásának készség szintre emelése. Az angliai Leicester egyetemén önálló kutatóintézetben tanulmányozzák a rendőrségi csapaterők beavatkozásait, történjenek azok a Föld bármely pontján. (Lehetséges, hogy már a tavaly őszi budapesti események is bekerültek a tananyagba.)
A rendszerváltás időszakában remélhettük, hogy a magyar rendvédelem (rendőrség, határőrség, vám- és pénzügyőrség, nemzetbiztonsági szolgálatok, katasztrófa-elhárítás stb.) a fejlett polgári jogállamok fejlődési útját követi majd. Ennek a reménynek egyik forrása volt az 1971-től működő Rendőrtiszti Főiskola, mely alapításától kezdve sikeresen hidalta át a rendőrakadémiáknak azt az ellentmondását, ami az oktatás autonómiája és a rendészeti hivatal feltétlen engedelmességre épülő rendje között feszül. A főiskola egyfelől meghonosította a gyakorlatra orientált és a rendészet szigorú hierarchiáját követő képzési formákat, másfelől képes volt elméleti alapokat nyújtani és megszerezte az oktatáshoz, valamint a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen intézeti önállóságot is. Joggal állapította meg a magyar rendőrséget 1990-ben átvilágító Team Consult menedzser cég (mely nyolc európai ország rendőrségének modernizálásában szerzett magának hírnevet), hogy a főiskola nemzetközi mércével mérve is a legszínvonalasabbak közé tartozik Európában.
A kilencvenes évek eleje igazolta a szakemberek optimizmusát. A főiskola élére a büntetőjog kiváló tudósa, remek pedagógus (Kratochwill Ferenc) került. Súlyos betegsége és korai halála megakadályozta abban, hogy valamennyi törekvését megvalósítsa. A demokratikus indulás első éveinek jelentős teljesítménye volt a rendészeti szakközépiskolák megteremtése, amelyek most már kétéves program keretében készítenek fel, nem csupán egy nehéz hivatásra, hanem a későbbi szakfőiskolai tanulmányokra is. (Ez az akkori országos főkapitány, Pintér Sándor határozott döntésének köszönhető.)
A felsőoktatásról szóló törvény 1993-ban megerősítette a törekvést, miszerint a Rendőrtiszti Főiskolának meg kell őriznie helyét a magyar felsőoktatás rendszerében. A '90-es évek második felében ezek a célkitűzések megvalósultak. Most az egyetemi rang elérése lehet a következő lépés. Ehhez a tanári kar tudományos teljesítményének javítása mellett arra is szükség van, hogy a rendészeti felsőfokú szakképzés a lehető legszorosabbra fonja kapcsolatait a rendvédelmi szolgálatokkal. (Ahogy az orvosegyetemek sem működhetnek kórházi háttér, klinikák nélkül.) Van azonban néhány aggasztó jelenség, ami mindezt veszélyezteti.
Az első a bölcs kormányzás hiánya. A kormányzati tényezők újra meg újra elfelejtik hogy a rendvédelmi tevékenység szakmai felkészültséget igényel. Az utóbbi években a rendészet felé irányuló belügyminiszteri instrukciók engem sokszor arra a képtelen helyzetre emlékeztettek, mintha az egészségügyi miniszter szívműtétek elvégzéséhez adna útmutatást. A végrehajtó hatalomnak nem ebben, hanem a közbiztonsági stratégia megalapozásában, a rendészeti szervezet távlatos fejlesztéséhez nélkülözhetetlen politikai kompromisszumok megkötésében kellene nagy aktivitást mutatnia, de ehelyett kapkodást vagy tétlenséget látunk. (A 2002 után született számos rendvédelmi stratégia a tervezés elemi szabályainak megsértésével készült, még jó, hogy egyikükből sem lett kötelező program. Az viszont baj, hogy a cselekvés nélküli tervezés idejét, napjainkban mintha a tervezés nélküli cselekvés váltaná fel.) Az oktatás a jövőt szolgálja. Ha a rendészeti politikát csak a napi kihívásokra adott válaszok kötik le, akkor nem lesz értelmes mondanivalója a szakképzés számára.
A második akadály a rendészet közjogi alapjainak elgyengülése. Elfogadhatatlan olyan reformokat tervezni, melyek alkotmányos alapjai és szervezeti törvényekbe kívánkozó intézményei nem teremthetők meg. Az államreformhoz politikai konszenzus kell. Ha nincs, akkor a nagyra törő tervek helyett a működőképesség megőrzésének szerényebb céljait kell követni. A rendészeti tevékenység nem csatatér, hanem a hatósági jogalkalmazás egyik ágazata. A Rendőrtiszti Főiskola legnagyobb értéke, hogy magas szintű jogi képzést nyújt. Küldetése olyan szakemberek nevelése, akik képesek jogállami rendvédelmet működtetni. Jogállami rendvédelem az, amelyben maradéktalanul érvényesül a jog uralma, a hatalmi ágak elválasztásának elve és az emberi jogok tisztelete.
A harmadik nehézség a rendvédelmi és a katonai beavatkozások közötti határok megkérdőjelezése, amire a világ válsággócaiban végrehajtott béketeremtő és békefenntartó hadműveletek, valamint a terrorizmus elleni háború meghirdetése adhat okot. A példák inkább azt igazolják, hogy a legitim erőszak katonai és rendészeti formái között határozottá kell tenni a különbségeket, mert ellenkező esetben a misszió kudarcra van ítélve. (Az iraki példa is azt igazolja, hogy nem ésszerű tengerészgyalogosokra bízni bűncselekményekkel gyanúsított foglyok kihallgatását és őrzését.) A terrorakció bűncselekmény, hatékony megelőzése, megszakítása és az elkövetők felderítése csak a bűnüldözés módszereivel lehet eredményes. Ha itt feladjuk a jogállamiság követelményeit (például utat engedve a kínvallatásnak), akkor olyan terepre tévedünk, ahol a terroristák vannak otthon. Az viszont igaz, hogy a terrortámadások rendkívüli helyzeteket teremtenek, amelyekre csakugyan fel kell készülni. Egy korábban készült belügyi munkaanyag szerint: "A béke (normál) időszaki feladatellátás tekintetében is közel a lehetőségei maximumán működő rendvédelem tartósan nem képes a nagy erőket igénylő, elhúzódó, (multilokális) veszély-, illetve szükséghelyzetek önerőből való kezelésére. Így nem nélkülözhető a Magyar Honvédség (Military), a rendvédelmi szervek (Police) és a civil lakosság és hatóságok (Civil) rendszerszemléletű tevékenységi koordinációja (MPC)." Ez feltételezi a rendészeti és a katonai felsőoktatás szoros együttműködését. A kooperáció annál kiegyensúlyozottabb, minél inkább képesek ezek az intézmények teljesíteni saját szakmai kompetenciájukból következő feladataikat. Ehhez önállóságuk megőrzésére van szükség.
Nyugat-Európában több rendőrségi reform indult útjára a múlt század nyolcvanas éveiben. Ezek tíz-tizenöt éves távlatokat fogtak át; az érintett szakmák bevonásával, a társadalmi igények felmérésével és a politikai konszenzus megteremtésével készültek. A reform sehol nem volt alkalmas arra, hogy költségvetési gondokat oldjanak meg vele. A hiánygazdálkodás nem a reformok ideje, mert a modernizáció majdnem anynyira költségigényes, mint egy autópályaprogram.
Tavaly kormányhatározat született, mely feladatul szabta a rendvédelmi és a katonai felsőoktatás szervezeti fejlesztésének elemzését. Már az is aggodalmat kelthet, hogy a rendvédelmi felsőoktatás nem a közigazgatási vagy a jogi képzéssel, hanem a hadsereg tiszti karának felkészítésével összefüggésben kerül elemzésre. A bölcs kormányzás ideje azonban bármikor elérkezhet. Erre számítva, a Rendőrtiszti Főiskola önállóságának megőrzésére írtam le néhány szempontot, amit a döntéshozók figyelmébe ajánlok. A nyilvánossághoz azért fordultam, mert a politikai hatalom felelősségére kívántam felhívni a figyelmet. A közvéleményt a civil kontroll bátrabb gyakorlására biztatom, amihez nem utcakövekre, hanem információkra van szükség.
A szerző kriminológus, Országos Kriminológiai Intézet
