„A politikai aktivistákban az a legfurcsább, hogy csak a legritkább esetben fogják fel, mi is az a szabadság, amelyért küzdeni vélnek. Ebben az országban a törvény mindenkinek szavatolja a gondolkodás és a szólás szabadságát, még a bonbontündérnek is. Néhány politikai aktivista azonban másként vélekedik” – írja Minette Marrin, a Sunday Times publicistája.

Nagy-Britanniában ma már kevesen hisznek a szólásszabadság korlátozhatatlanságában. A  Brit Nemzeti Párt vezetője ellen büntetőeljárást indítottak, mert hívei körében több etnikumot is gyalázott. A keresztény-muzulmán konfliktusok tompítása érdekében külön törvényt hoztak a vallási gyűlöletkeltés ellen.

Az Angol Nemzeti Balett táncosnője, Simone Clarke azonban nem keltett gyűlöletet. Egy árva szót sem szólt, annak rendje s módja szerint némán táncolta a bonbontündér szerepét a Diótörőben, amikor megírták róla, hogy tagja a Brit Nemzeti Pártnak.

Clarke kétségkívül hozzájárult a későbbi eseményekhez, amikor nemcsak a véleményszabadsággal, hanem a szólásszabadsággal is élt, s a Mail on Sundaynek részletesen elmagyarázta, miért tartja becsületes embereknek a Brit Nemzeti Párt híveit, akik ellenzik a tömeges bevándorlást.

Amerikában nagy port vert fel annak a diáknak az esete, aki a Vér és Becsület nevű szélsőjobboldali fajgyűlölő mozgalom karszalagjával járt egyetemre. Egy tanár ki akarta tiltatni, de diáktársai védelmükbe vették, holott nem értettek egyet vele. A londoni balerina azonban nem viselt semmit a jelmezén kívül.

Az Egyesüljünk a Fasizmus Ellen szervezet tagjai mégis megjelentek egy előadáson, amelyen Clarke a Giselle címszerepét táncolta a londoni Coliseumban. Kiabálni kezdtek az előadás alatt: „A balerina a Brit Nemzeti Párt tagja”, „Ki a fasizmussal a művészetből.” A fasizmus rezzenetlen arccal táncolt tovább, a bekiabálókat viszont eltávolították.

Közben a törékeny kis balerina hangos támogatást kapott a Brit Nemzeti Párt huszonöt tagjától, akik a másik félhez hasonlóan soha életükben nem vetődtek volna oda, ha nem olvassák az újságban, hogy párttársuk alakítja a főszerepet.

Vajon mi lehet ezen átszellemült balettrajongók véleménye arról, hogy a Nemzeti Balett társulata tizenkilenc ország fiait és lányait szerepelteti, köztük a lehető legsötétebb bőrűeket is, csak mert tudnak táncolni? Hát ahhoz mit szólnak, hogy idegengyűlölő pártjuk lelkes híve éppen e külföldi táncosok egyikével osztja meg életét? Négyéves kislányának apja félig kínai, félig kubai!

Elég az hozzá, hogy ezt a harminchat éves táncosnőt a szorgos antifasiszták ki akarják rúgatni az Angol Nemzeti Balettből. A Nemzeti Balettnek viszont eszében sincs a táncosok politikai véleményével foglalkozni. Nagyon helyesen – jegyzi meg Marrin. Igen ám, de a balettet tekintélyes évi összeggel támogatja a Művészeti Tanács. Arra meg hatással lehetnek a különféle lelkes tiltakozók. Az elektronikus média dolgozóinak szakszervezete is azt követeli, hogy a társulat határolódjék el Clarke nézeteitől. A londoni főpolgármester etnikai ügyekben illetékes tanácsadója pedig kilátásba helyezte, hogy a Nemzeti Balettre küzdelmes idők várnak.

A nagy londoni konzervatív lap cikkírója tudtul adja, hogy személy szerint a nemzeti párt ideológiájánál sokkal ellenszenvesebbnek tartja a trockista, sztálinista, maoista és egyéb kommunista eszméket, amelyeket számos művész képviselt és képvisel. (A Nemzeti Párt egy tagja mindenesetre „hatását tekintve BNP-párti írásnak” értékeli a blogján a Sunday Times cikkét.) Marrin azonban hangsúlyozza, hogy eszében sem volna kitiltatni neki ellenszenveseket a művészetből.

„Nem szükségszerű, hogy a művészek racionális, kiegyensúlyozott és józan ítélőképességű emberek legyenek” – írja Minette Marrin. – Ha a józan emberek el akarták volna távolítani a rossz és kártékony politikai nézeteket valló művészeket, nem lett volna trockista Vanessa Redgrave-ünk, sem Harold Pinterünk, aki kiáll Kuba és Milosevics mellett, Busht viszont Hitlerhez hasonlítja. Vegyük talán le a színpadról Brechtet, mert támogatta a gyűlöletes keletnémet rendszert?”

Clarke-ellenes plakát Londonban