"Csáth Gézával a nyolcvanas évek végén, gimnazista koromban találkoztam először. Olyan volt, ahogy tizenhat évesen a művészt elképzeli az ember: titokzatos, dekadens, öntörvényű, egyszerre vonzó és veszélyes. Nem volt a hivatalos tananyag része, de néhányan, irodalomszerető beavatottak kézről kézre adtuk a novellákat, szent borzadállyal a Naplót, jártuk az antikváriumokat, hogy hozzájussunk egy-egy saját példányhoz, és elvonultunk, hogy kettesben lehessünk az írásaival, amelyeken keresztül bizalmasabb kapcsolatot ápoltunk vele, mintha személyesen ismertük volna. Nekem különösen tetszett, hogy nemcsak orvos, muzsikus is, aki előszeretettel és hozzáértően beszél zenei témákról, és egy zeneszerző kompozíciós biztonságával építi fel prózavilágát is."
(...)
"Számomra máig ő a szomorú, elátkozottan is gyönyörű haldokló varázsló A varázsló halála című novellából. Doktor Brenner József beteg élete csak sötét, festett háttér az életműhöz. Ez a fekete varázsló mindent tud, amit a kortársai. Hangjában felismerhető az unokatestvér Kosztolányi Dezső éppúgy, mint Krúdy Gyula, Bródy Sándor vagy akár Móricz Zsigmond, de bárkire is emlékeztet, ez a hang mégis összetéveszthetetlenül a sajátja. Azok a novellák, amelyeket leginkább az övéinek és utánozhatatlannak érzünk, a legsötétebbek. Az emberi lélek mélyére lát, és a diagnózis a legritkább esetben megnyugtató. Pontosan tudja, hogy minden irrealitása ellenére az álom és a képzelet eseményei igazabbak a megtörténteknél; illetve hogy a tudattalan mélységei szempontjából nem válik külön vágy és valóság, álom és ébrenlét, fikció és szikár tény. Őt olvasva kikerülhetetlen, de egyszerre könnyű és fájdalmas szembesülni a bennünk élő ijesztő árnyakkal – árnyék-ömmagunkkal."
(...)
"Ha Csáth Gézának nincs jó véleménye az emberről, nincs jó véleménye az emberi közösségekről sem, hívják bár családnak vagy társadalomnak, rajzoljon bár falut vagy várost, mindenütt képmutatás és kegyetlenség uralkodik. Ha ebben a közegben feltűnik olykor egy-egy nemes vonású arc, vak dédnagyanya vagy melegszívű orvos fivér, hálát érzünk a varázsló iránt. És ha úgy érezzük, ez a szigorú orvos már nem operál, hanem egyenesen élveboncol, biztosak lehetünk benne, hogy szikéje először a saját bőrét fogja felhasítani. Ahogy minden lelkiismeretes tudós, ő is önmagán kísérletezik."

Kiss Judit Ágnes "A vonzó és a veszélyes" című írása a holnapi Népszabadságban jelenik meg.