Az ember hajlamos azt hinni, hogy az iraki kaland példátlan hiba, ám ez tévedés. Egy Patricia Sullivan nevű politológus öszszeszámolta, hogy a nagyhatalmak - az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és Oroszország (Szovjetunió) - 1945-től napjainkig 122 háborút kezdtek. Az ellenfél katonai ereje valamennyiben jelentősen elmaradt a nagyhatalométól. Utóbbiaknak a konfliktusok 39 százalékában mégsem sikerült elérniük a kitűzött célt. A dolog főleg attól függ, hogy csak katonai győzelemre van-e szükség, vagy az illető országnak később is együtt kell-e működnie a nagyhatalommal. Ha csak az előbbiről van szó, az USA az esetek 81 százalékában sikeres volt. Ha az utóbbiról is, akkor csak 44 százalékban. Amerika például 1964-ben Laoszból, 1982-ben Libanonból, 1993-ban Szomáliából is úgy kényszerült kivonulásra, hogy nem érte el a céljait. Katonai szakértők szerint a városi gerillamozgalmak legyőzéséhez általában 8-11 évre van szükség. Addigra fárad bele a lakosság az áldozatokba, és vonja meg a támogatását a fegyveres ellenállóktól.

Amerika annyi ideig nem bírja ki Irakban. Bush már nem egészen két évig elnök, utódja nyilván azzal fogja kezdeni, hogy bejelenti a csapatok kivonását. Sőt, republikánus körökben már azt pedzegetik, hogy ha bármi esélyt akarnak adni maguknak az elnökválasztáson, hat hónapon belül haza kell hozni az első alakulatokat. A kérdés az, mit akarnak az irakiak, akik nélkül Amerika nemhogy demokráciát, de stabilitást sem tud teremteni az országukban.

A szunniták a síita halálbrigádoktól várnak védelmet, a síiták ellenben azt szeretnék, hogy Amerika katonai erővel vegye rá a szunnitákat a kisebbségi státus elfogadására. Washington mindkét követelést elfogadja. Iránt és az al-Kaidát leszámítva senki sem Amerika vereségére játszik - hanem arra, hogy jelenlétét a maga érdeke szerint használja fel.

Az új amerikai stratégiának csak egy része a létszám átmeneti növelése és a főváros biztonsági helyzetének javítása, ami megnövelné a Maliki-kormány mozgásterét. Washington utólag megpróbál helyrehozni néhányat a 2003-as hibákból: visszaengedik állásaikba és a közéletbe a Baath Párt volt tagjait, visszaveszik az iraki hadsereg volt tisztjeit, sokmilliárdos gazdasági csomagot ajánlanak.

Lehet, hogy mindez túl kevés, és már túl késő. De jobb későn, mint soha. Amerika teljes veresége és szégyenteljes kivonulása beláthatatlan következményekkel járna: újabb, az eddiginél is véresebb közel-keleti konfliktusokhoz vezetne. A helyzet iróniája, hogy ettől persze a washingtoni tüntetőknek még igazuk van: ez a háború ostobaság volt. De a béke esélyéhez most még harcolni kell. Amíg bírja Amerika gyomra.