Diósjenői almabámulók
- Az almákat nézik? - áll meg mellettünk egy idős úr, a botjára támaszkodva. Nem siet, látszik rajta, szívesen megtárgyalja velünk az almák sorsát.
- Tudják, külföldiek vették meg ezt a házat. Szépen rendbe hozták, de nincsenek ezek idehaza sose. Az almákat is csak dísznek hagyták meg, nincsenek rászorulva, hogy leszedjék.
- Tavaly is fönt hagyták! - elegyedik a beszélgetésbe egy másik arra járó. - Amikor megfagyott, akkor potyogott le az útra a sok rohadt alma, a közmunkások takarították föl.
- Pedig némelyikük gyereke biztosan szívesen megette volna - fakad ki a görbebotos öregúr. A mellettünk lévő ház nagykapujához ekkor kanyarodik be egy ezüstmetál kocsi, vezetője nevetve odaszól:
- Csak nem a klímaváltozásról társalognak? Van annak előnye is. Nem kell lehordani a pincébe az almát, áttelel a fán is, csak akkor kell leszedni, amikor az ember megkívánja.
- Ezt a tornádó fogja majd lerázni - legyint egy fejkendős asszony, aki mellénk érve ugyancsak beáll közénk, az almabámulók társaságába - A tehetősebbeknek az ilyesmi nem érték. Az én apám, isten nyugtassa, még a száraz gallyért is lehajolt az utcán, hazavitte tüzelőnek.
- A fene se érti - vakarja a fejét egy középkorú férfi - Mindig csak a szegénységről hallani, és ezt a szép almát még csak el se lopják.
- Hogy lophatnák el! Létra kéne ahhoz! Ha meg valaki ideállítana a létrával, mindjárt feljelentenék, hogy viszi a másét.
- Van nekem egy sógorom, aki cseresznyefákat ültetett a portája elé - jut eszébe a görbebotos öregúrnak -. Az nem volt rest fölszerelni az ágak közé egy istentelenül hosszú póznát, aminek a végére egy madárijesztőt ügyeskedett. A környékbeliek jókat nevetnek rajta, milyen hülye madár a seregély, hogy elhiszi, fönt az égben kalimpál egy eleven ember. De félnek tőle, hozzá se mernek nyúlni a cseresznyéhez.
- Na, ugye - állapítja meg elégedetten a fejkendős aszszony, hogy mégiscsak bebizonyosodik: van még hely, ahol a megbecsülni valóra, mint értékre tekintenek, s nem elveszett világ az, amit az apja képviselt.
