Kocsis Zoltánnál csak az első félidőben, utána Liszt és Chopin, Ránki Dezső teljes Haydn-műsorral kockáztatott, három szonátával és az f-moll variációkkal.

Minden kritikai hangot megszületése pillanatában megfojt, hogy mindketten nagyon jól zongoráztak. Állati, baromi jól. Nincs miről beszélni. Kocsis még magához képest is kiemelkedő formában játszott, szédületes tempókkal, feszesen, figyelembe véve kis, nagy és még nagyobb formákat, az egész koncert első részét egyetlen darabbá formálva. Az emberben, vagyis, a sikerből ítélve nem mindenkiben, csak a törpe kisebbségben mégis maradt valami kellemetlen érzés. Nem a zongorahang szárazsága az oka ennek, hanem talán a kiszámíthatóság. A hallgató ismeri Kocsist, amikor klasszikusokat játszik, és pontosan azt kapja, amit elképzelt előre, az izgatott, feszes, erőteljes, majdnem agresszív viszonyulást a darabokhoz. Csodálatos zenélés folyik, improvizatív, elmélyült, ugyanakkor kifelé irányul, reagál a környezetre, döbbenetes, ahogyan a zongorista a megszólaló mobiltelefont szinte bele tudja építeni a játékába, és mégis, mindenen túl, az egész előadás valahogy nem rokonszenves. Még egyszer mondom: ez csak egy hang a hátsó sorokból, meg sem lehet hallani a tapsviharban.

Ránki Dezsőtől is majdnem pontosan azt kapjuk, amit várni lehet, elegáns, tiszta, virtuóz játékot, a személyiség finom visszafogását. Talán csak az a meglepetés, hogy Ránki egyre felszabadultabban szokott játszani egy-egy koncert során, most viszont egyre fárasztóbb, egyre nehezebben követhető figyelemmel. Kijön, elkezdi az F-dúr szonátát, és megmosolyogtat, olajjal keneget, igen, ez az, szép, gömbölyű hangok, pontos zongorázás, a művek saját erejükből élnek. Adja magát az összevetés: amíg Kocsisnál az élet értelme a zene, Ránkinál az élet része, megteremtődik egy idilli világ, amíg a zene szól, elpattan a tételszünetben, de máris formálódik a következő buborék, csak hagynunk kell, hogy körülvegyen.

Ez az önmagunk hagyása azonban egyre nehezebb. Egymás után jönnek a tételek, és egyre kevésbé értem, hogy miért is van ez, egyre türelmetlenebbé tesz az előadói személyesség hiánya, egyre idegesítőbbek az ismétlések, mert nem értem, mire valók, nem mond el semmi újat velük a zongorista. Nyom nélkül múlik el a koncert, tíz perc múlva eszembe sem jut, hol is voltam.

Mielőtt még ez határozott állításnak minősülne, megint el kell mondani: nagyszerű zongorázást lehetett hallani. Ami pedig a benyomásokat illeti, sajnos nekem is feltűnt, hogy az egyik esetben az volt a kifogás, hogy az előadó túlságosan is rátelepedett a művekre, a másodikban pedig az, hogy túl kevéssé volt jelen. Vannak olyanok, akiknek a jó is ízetlen.

(Ránki Dezső Haydn-estje Zeneakadémia, január 19.)