Dráma, költészet, romantika
"A kandalló előtt vörös posztóba szegett, öreg medvebőr volt kiterítve, természetes körmökkel, csinált szemekkel, de - fájdalom - a golyótól szaggatott fél füllel" - írja Kemény 1867-ből való regényének egy fejezete elején. Az előző fejezetben egy mellékszereplő, akire I. Rákóczi György fejedelem egy kellőképp bonyolult (és a regény főhőseinek sorsát is érintő) diplomáciai feladatot bízott azzal a végső tanáccsal, hogy hallgasson a józan eszére, épp egy oltári baklövést követett el. Őt ezzel magára is hagyja a szerző. A következő fejezetben, a félfülű medve után viszont még leír egy bizarr bútordarabot, a kinti csendet, amelyben hallgat erdőrém, farkas és bölény, akárcsak odabent "a fal- és deszkarepedések piciny népe", sőt a tücsökre is marad idő: "a kis üregből hol egyik, hol másik szólamlott meg, mintha ki akarná egészíteni a becsületes családfő társalgását az érdemes lovaggal, ki velök már gyakran virraszta, s kinek mindig szüksége volt egy kis szórakozásra, hogy gondjaitól menekülhessen".
Ha az olvasó a lovag gondjairól szeretne hallani (itt a személyazonosságát már sejti), előbb át kell vele élnie a várakozást is.
Izgalom, olykor banalizált megszakítások, dráma, költészet, romantika - minden megvan (leányszöktetés, medvevadászat, vagyonper, párbaj, intrika, halálos veszély), és hozzá szenvedély, démoni gonoszság is - kérdés, hogy szabad-e egy írónak olyan szívből utálnia a szereplőjét, ahogy Kemény utálja a mások sorsát tönkretevő "árva özvegy" Tarnóczinét. Igaz, nagyon leleményesen utálja, utálja benne a képmutatást, az alattomos, erőszakos gonoszságot. Egyébként is találékony a szereplők megjelenítésében - én talán a párhuzamos jeleneteit szeretem a legjobban (Haller Péter és Naprádiné folyamatosan eltérő következtetést von le egymás gesztusaiból; Tarnócziné a kárörömtől zsoltárokat énekel, és kocsis minden strófa végén nagyokat húz a lovakra; a vadász és a háta mögött időző medve ugyanazzal küzd: a szomjúsággal). Nem hiába tartják Keményt a magyar regény egyik atyjának, a XX. századi próza előfutárának.
Pedig állítólag nehéz olvasni, régies a nyelve ("A prikolics hordaná el lúdlábon az aszszonyt! Hát miért diffamálja a fejedelem rabjait? - szólt az egyik karabélyos"). Nem tudom, én ezt inkább élvezem. És hogy a XVII. század távol van? A fejedelem a belpolitikát a sakkban tartás és a kiskapuk elve szerint intézi, a külpolitikában egyezkedik, hiszen "minden a sikertől függ". Az ország megosztott, nehéz fenntartani a "bevett vallások" egyensúlyát. (Kedvencem az udvari káplán, Csulai szatírába illő alakja. Vendégként száll meg egy paplakban, az üldözött jezsuita rend alapítójának képe láttán, "veszély fenyegeti a hazát és vallást" felkiáltással levelet ír egy tiszttársának, és mivel nem álmos, le is másolja - hat példányban. Mikor a fejedelemhez is eljutnak a jezsuiták tömeges bejöveteléről és fölforgató terveikről szóló borzasztó hírek, a nyomok kivétel nélkül Csulai uram leveléhez vezetnek. A káplán kénytelen vallási türelemre inteni a döbbent Tarnóczinét.)
Persze azt se mondanám, hogy könnyű olvasmány az Özvegy és leánya. Egyszerre jellemzi érzelem és gondolat, szenvedély és eltávolító irónia, távlat és részletek. Ha Kemény pontos megfigyelései (az emlékek relatív ideje, a meghatározó első benyomások) után az ábrázolt tragédiát is átgondoljuk, bőven van gondolkodnivalónk korról, végzetről, vétségről, szabadságról.
