Az elnök egy szót sem szólt arról, milyen feltételekhez és határidőkhöz köti az amerikai katonák szerepvállalását, nem kínált az eddigiektől radikálisan különböző megoldásokat, nem hirdetett új nemzetközi összefogást, nem jelentett be tárgyalásokat Szíriával és Iránnal.

A beszéd mégis új helyzetet teremtett. Bush ezúttal először fordult nyíltan szembe a saját tábornokaival, akik kategorikusan ellenezték a létszámnövelést. A 21 500 katona, akit az elnök Irakba vezényel, alighanem azért ennyi, mert a Fehér Ház megkérdezte, mennyi a maximum, és ezt a választ kapta. A szárazföldi hadseregben mintegy félmillió aktív katona szolgál, a nemzeti gárda 350 ezer fős, és ide tartozik 200 ezer tartalékos is. A tengerészgyalogság 180 ezer főből és 40 ezer tartalékosból áll. Ez a durván 1,3 millió katona viseli a háború terheit. Közülük eddig 132 ezer, ezentúl 153 500 lesz állandóan Irakban, plusz ott van a nagyjából húszezres afganisztáni kontingens. Már gyakorlatilag minden alakulat lehúzott kétszer egy évet a hadszíntéren, sok a harmadiknál tart. Napirenden van a fegyveres erők létszámának növelése, illetve újra és újra felmerül a sorozás ismételt bevezetésének lehetősége is. A tábornokok mégsem ezért tartják rossz ötletnek a létszámemelést, hanem mert nem bíznak a sikerben. Az Egyesült Államok nyílt háborúban bármilyen ellenfelet könynyen legyőzne, ám Irakban egészen másról, katonai erővel nem megoldható problémáról van szó. Ez az, aminek tudomásulvételét Bush makacsul elutasítja.

A Bush-beszéd másnapján a kongresszus demokrata párti többsége frontális támadást indított az eddig több mint 400 milliárd (költségvetésen kívüli) dollárt felemésztő háború ellen. Az elnök a republikánus honatyákra sem számíthat: a párthűséget felülírja a politikai túlélés önérdeke. Amikor a polgárok kétharmada ellenez valamit, a képviselőik sem tarthatnak ki mellette a végtelenségig. Két év múlva újra választások lesznek, ami az elnököt már nem érdekli, de a többieket annál inkább.

Ha a Fehér Ház úgy érzi, otthon mindenki ellene fordult, akkor mit gondolhat Irakról? Utolsó reménysége az a Nuri al-Maliki, aki szoros szövetségese a harminc kormánypárti képviselőt és öt minisztert adó szélsőséges síita erőknek. A miniszterelnök továbbra is úgy képzeli a feladatmegosztást, hogy az amerikaiak véres csatákban leverik a szunnitákat, ő meg majd megbeszéli Muktada asz-Szadrral, hogy milíciája meg a rendőrségbe beépült halálbrigádjai egy kicsit fogják vissza magukat. Az amerikai nyomás alatt lévő iraki kormány jobb híján kurd alakulatokat küld Bagdadba, amivel garantálja, hogy az eddigi kettőről három résztvevősre bővüljön a polgárháború.

Ha van egyáltalán megoldás a konfliktusra, annak az olajbevételek körüli síita-szunnita-kurd kiegyezésre és a regionális autonómiára kell épülnie. Ehhez Szaúd-Arábia, Egyiptom, Irán és Szíria közreműködésére lenne szükség, ami addig nem valószínű, amíg az USA katonai erővel akarja döntésre vinni a dolgokat. Az elnök otthon és külföldön is magára maradt. Hangjában megjelent az alázat, elismerte a hibákat, és vállalta a felelősséget. Már tudja, hogy zsákutcába jutott. Még arra kellene rájönnie, hogy ilyenkor nem az a megoldás, ha a gázpedálra lépünk.