Skandináv valóságok
Aki tehát más műformákat vár el a képzőművészettől, mint a rendezők, aki vásznat és márványt hiányol a Műcsarnokban, az csalódni fog, és nemigen fogja megtalálni azt a valóságot, amelyről a skandináv művek és a zsebméretű katalógus szövegei beszélnek.
Nem biztos, hogy az utóbbi olyan magától értetődő, mint ahogyan a kísérőszövegek feltételezik, de többminden érthető. A svéd Leif Elggren rögtön az első terem elején olyan haláltusát rendez a képernyőn apja halálának feldolgozására, olyan szívszorító és taszító jelenetben játssza el önmaga egy alsóneműben hagyott férfi vonaglásait, hogy a tízperces DVD valóságerejét a legkonzervatívabb publikum sem vonhatná kétségbe. Hogy mindez a trónfosztás és trónra kerülés pátoszát és drámáját, s mint ilyen a bulvárlapok fiktív uralkodófiguráját is hozná magával, amint olvasható? A szék mindenesetre klaszszicista darab, ha jól láttuk, Sheraton stílusában.
A finn Veli Granö zárt világukat kiépítő hobbisták, ezúttal babakészítők és hajómodellezők izolált boldogságát dokumentálja, honfitársnője, Brotherus azt az örömteli szorongást, amelyben az ember külföldön él, amikor még nem tudja, de már tanulja a nyelvet. Színes fotósorozatuk egyetértésre készteti a nézőt, mindkettő lélektani tudósítás, szociografikus beszámoló, fényképes riport is, a megszokott érzelmi és emlékhozadékokkal. S hogy mélyebbre hatoljunk szociológiában, gazdaságban és urbanisztikában: a Berlinben élő svéd Dahlberg a tíz-ötvenezer lakosú városokért emel szót. Az általa láthatatlannak nevezett városokért, amelyek elvesznek az érdeklődés térképén, amelyekről a metropolisok elterelik a köz- és szakfigyelmet, és amelyekre ezt a figyelmet Dahlberg vetített városképfilmeken kívül egy városnevekkel teleírt egész fallal kívánja irányítani. Van súlya a gondolatnak? Tartalmi súlyára Gyöngyös, Pápa, Kiskunfélegyháza polgárai bizonyára ráéreznek. Az Ykon csoport a mikroállamokat vette pártfogásba képes-rajzos installációval, a konkrétabb és sajátosabb társadalomkritikát azonban a Felix Gmelin hozta Stockholmból.
Hogy valamikor a hetvenes években vak gyerekeket úgy neveltek ott testi és lelki higiénére, hogy fiatal, mezítelen férfi és nő nemi szerveit tapinttatták, fogatták meg velük - ez bizarrságában is megrendítő. Nálunk, Prüdériában ez elképzelhetetlen; eredményességéről pedagógusok és pszichológusok tudnának nyilatkozni. Az, hogy ebből a tanórából oktatófilm készült, sok közelivel, más célú filmekből más miatt ismert mozdulatokkal, az már nem feltétlenül csak dokumentatív hatású. Végül Gmelin filmjét a Műcsarnokban nézve - ne legyünk álszentek - nem biztos, hogy csupán a svéd szociáldemokrácia kritikája, az oktatási módszerek extremitása jut az eszünkbe. Nem kizárólag az erotika, aminek lehet örvendezni, és amin fel lehet háborodni. De az erotika is, a kiszolgáltatottság is, a humanizmus is, a kíméletlen, mindenen átgázoló racionalizmus is. Komplex, zavarba ejtő munka, tartalmának egybesodrásához nem sok segítséget ad a mellékelt videó, amelyen Gmelin ugyancsak művész apja végez pszichologizáló kísérleteket.
A köznapi gyakorlatban ezeket a nem konvencionális művészeti formákat csak feltétlen azonosulással elfogadni, árnyalás nélkül dicsőíteni, vagy elutasítani szokás. Ha azonban volt az embernek hajdan egy bölcsésztársa, aki már sok évtizeddel ezelőtt így ironizált: Immanuel Kant, a nagy kalinyingrádi filozófus - azonnal ráhangolódik a dán-amerikai Koester munkájára. Koester Kant-sétákra invitál videóval, fotókkal és térképekkel a tetthelyen, s bizony megrázóbban idézi fel a többszörösen megtiport Königsberg, a lehetetlen enklávehelyzetben élő mai orosz város sorsát, mint sok hagyományos médium. Igaz, fáradságosabban is. Minden esetre több anyagot és eszközt kellett áldoznia, mint honfitársának, Haaningnak, aki egyszerűen hatalmas betűkkel felírta a kiállítás falára: Magyarország. Azt hiszem, munkáját nyugodtan tekinthetjük a végtelenségig nyitott műnek.
Álmok égő tájain. Kortárs képzőművészet Észak-Európából Műcsarnok
