A végső mentsvár
A 38. elnök annak idején megkegyelmezett elődjének, Richard Nixon így börtön helyett csupán belső száműzetésbe kényszerült, az USA pedig megmenekült attól a szégyentől, hogy a 37. elnökről bíróság mondja ki azt, amit úgy is mindenki tudott. Ford annak idején egyaránt kapott hideget és meleget, ám utólag az akkor Nixon fejét követelők vezéralakja, Edward Kennedy szenátor is úgy látja, helyes volt a pardon: Amerika érdekét szolgálta, még ha Ford el is vesztette miatta az 1976-os választást.
A 43. elnök karácsony előtt egy német tévéstábnak nyilatkozva felmutatott a falon lógó Lincoln-képre, és arról kezdett beszélni, hogy tavaly több elismerő könyvet is olvasott az elnökről, akit pedig kortársai közül némelyek olyan hevesen gyűlöltek, hogy le is lőtték. Az akkor polgárháborúba sodródó, véresen megosztott Amerika pedig ma a világ vezető hatalma. Lám, a történelem az egyetlen mérce, amellyel az elnöki teljesítmény mérhető. Harminc, ötven év vagy még annál is több kell ahhoz, hogy egy-egy nagy horderejű döntésről kiderüljön, menynyire volt helytálló.
Ilyet persze az a politikus, aki indulni kíván a következő választásokon, ki nem mondana. Az amerikai elnökök azonban legfeljebb kétszer négy évig maradhatnak hivatalban, ami arra mindenesetre jó, hogy megakadályozza a Fidel Castro és George W. Bush politikafilozófiája közötti párhuzam kibontakozását. Utoljára ugyanis Castro volt ilyen magabiztos, amikor a Moncada laktanya elleni támadás miatti perben gőgösen odavetette a bírónak: - A történelem fel fog menteni!
Vagyis mindegy, mit mondotok, akkor is nekem van igazam. Majd meglátjátok vagy ha nem, akkor az unokáitok. Mindenesetre nekem nem kell törődnöm a ti piszlicsáré ellenvetéseitekkel. Ez Castro esetében a későbbi diktátor végső érve, míg Bushnál a bukott politikus utolsó mentsvára. Az elnök népszerűsége az év végén 32-35 százalék körül mozgott, erre Truman óta nem volt példa. Egyik demokrata párti hölgyismerősünk igazi utálattal sziszegte: - Ez minden idők legrosszabb elnöke!
Ami Bush és főként pártja szempontjából még rosszabb, sok republikánus szavazó is így gondolja. Szilveszterkor a társaságban valaki ellenvetett, mondván az iraki háború remekül jött az amerikai gazdaságnak, sikerült elkerülni az éppen fenyegető recessziót. Ez igaz. Bár, ha a magyar költségvetés is elkölthetné a háborúra fordított nagyjából 400 milliárd büdzsén kívüli dollárnak a gazdaságok méreteivel arányos töredékét, az nálunk is sok mindent megoldana. Teremtene például munkahelyeket, vásárlóerőt meg politikai stabilitást. (Sajnos Kína és általában a külvilág nem mutat nagy hajlandóságot a mindenkori magyar költségvetési hiány jutányos kamatok mellett történő finanszírozására, marad Amerikánál.)
Arról nem is beszélve, hogy a képletből kihagyhatatlan az elesett háromezer amerikai - meg az egy magyar - katona és a mindenképpen több tízezer, sőt egyes számítások szerint talán több százezer megölt iraki élete. Az elnök iraki politikája az áldozatok számától eltekintve is kudarcot vallott. Szaddám eltávolítását leszámítva a 2003 elején kitűzött célok egyikét sem sikerült elérni. Irakban nem jött létre demokratikus, konföderatív és nyugatbarát rendszer. A Közel-Kelet konfliktusai nem csillapodtak, hanem fokozódtak. A síita-szunnita ellentéteket aggódva figyeli a Washingtonnal szövetséges Szaúd-Arábia, Jordánia és Egyiptom. Szaddám világi diktatúrájának megdöntése nyomán teret nyertek a vallási fanatikusok, az Irak összeomlása miatti vákuumot Irán töltötte be. Izrael biztonsága gyengült. A kőolaj világpiaci ára nőtt. A terrorizmus erősödött, és utánpótlása kifogyhatatlannak tűnik. A külvilágban magasra csapnak az Amerika-ellenes érzelmek, az Egyesült Államok barátainak egyre nehezebb megmagyarázniuk saját álláspontjukat.
Olyan faramuci helyzet alakult ki, amelyben a Fehér Ház kénytelen úgy tenni, mintha nem örülne Szaddám Huszein felakasztásának. A kivégzés időzítésének pedig biztosan nem is örül, mert azt már az amerikaiak is előre tudták, hogy milyen hatása lesz a legnagyobb iszlám ünnep hajnalán végrehajtott halálos ítéletnek. Az USA bagdadi nagykövete, Zalmay Khalilzad régi motoros, az arab mentalitás és a térség ismerője. Értette, hogy Nuri al-Maliki iraki miniszterelnök miért ragaszkodik a gyors akasztáshoz: be akart mosni egyet a szunnitáknak, illetve meg akarta erősíteni saját, düledező tekintélyét a síita többség körében. Az már tényleg különleges balszerencse - már ha ehhez a szerencsének bármi köze volt -, hogy a jelenlegi iraki kormány még egy tisztességes akasztást sem tud megszervezni. A kilopott videón látható felháborító események rokonszenvet ébresztenek a különben szörnyeteg Szaddám Huszein iránt, aki legalább utolsó perceiben méltósággal viselkedett.
Nem mellékes, hogy miért kiabálták a jelenlévők Muktada asz-Szadr nevét. A 33 esztendős hitszónok a helyi hagyományok alapján még csak "taknyos", mégis Irak egyik legnagyobb hatalmú, az amerikaiakkal és a szunnitákkal szemben egyaránt ellenséges vezetője. Bagdad síita szegénynegyede az apjáról van elnevezve: Mohammed Mohammed Szadik asz-Szadr nagyajatollahot, az iraki síiták vallási vezetőjét két fiával 1999-ben valószínűleg Szaddám Huszein parancsára lőtték le Nedzsefben. A volt elnök legalábbis nevetve mondta amerikai kihallgatóinak, hogy "levetette a mellére nehezedő Szadrt" - akinek neve arabul mellkast jelent. Muktada asz-Szadr milíciája, a Mahdi hadserege az al-Kaida és a többi szunnita terrorszervezet merényleteire hivatkozva módszeresen gyilkolja és üldözi el a vegyes térségekből a szunnitákat. Utóbbiak csak Irakban és Iránban vannak kisebbségben, a többi iszlám országban övék a többség, a folyamat nemzetközi viszonylatban is aggasztó, mert előbb-utóbb általános vallási háborúhoz vezethet.
Irak elfoglalása után az amerikaiak a síiták oldalán álltak, és a Szaddám Huszein rendszerének társadalmi bázisául szolgáló szunnitákat szorongatták. Az utóbbi időben viszont fordult a kocka, és a Pentagon a Mahdi hadseregét már az al-Kaida iraki szárnyánál is veszélyesebb ellenségnek tekinti. Viszont a Maliki kormány magvát alkotó síita Dawa Pártot Muktada egyik, szintén Szadr nevű nagybátyjának közreműködésével alapították még az 50-es években. Amikor az amerikaiak azt követelik Malikitól, hogy törje le a síita milíciákat, valójában saját hatalmi bázisának felszámolását várják el tőle.
Az amerikaiaknak Irakban csak két választásuk van: a kivonulás, ami után jönne a totális polgárháború és esetleg egy regionális konfliktus iráni, szaúdi és török részvétellel; illetve az ország ismételt teljes ellenőrzés alá vonása, a Maliki-kormány menesztése és a "nemzetépítés" újrakezdése. Mindkettő Bush teljes kudarcának beismerése lenne, s évtizedekre negatív hatással volna Amerika és a külvilág viszonyára. Maradnak tehát a kevéssé realisztikus, de a végső döntést későbbre halasztó forgatókönyvek.
Az első az iraki kormányerők gyorsított megerősítése, remélve, hogy ha Maliki nem szorul rá a szadristákra, akkor talán kiegyezik a mérsékelt szunnitákkal. Ezt javasolta
A Fehér Ház december eleje óta húzza az időt, mert a Baker-Hamilton-jelentés közzétételét követően elviselhetetlen teher nehezedett volna Bushra: a politikai elit körében akkora volt az egyetértés, hogy azzal még az elnök se szegülhetett volna szembe. Az eredetileg karácsony előtt ígért "nagy bejelentés" a jövő hétre várható. Valószínűleg 20-30 ezerrel megnövelik a jelenleg 140 ezres iraki kontingenst. Az új erőket Bagdadban koncentrálják, ahol egyszerre próbálják majd letörni a Szadrvárost uraló Mahdi hadseregét, illetve a szunnita terrorszervezeteket. Ez a taktika az amerikai veszteségek fokozódását vetíti előre, ezért Bush beszéde a BBC értesülése szerint elsősorban a végső sikerhez szükséges áldozatról szól majd.
A jelek szerint az elnök akár Amerikával is dacol, és addig harcol, amíg a kongresszus ki nem csavarja kezéből a kardot (pontosabban el nem zárja a költségvetési csapot, ami egyelőre nem várható). Az iraki válságot örökli majd a 2008-ban megválasztandó elnök, akinek viszont nem a történelem lesz a mérce, merthogy számára nem hogy nem ér véget, de éppen akkor kezdődik majd a fehér házi lét, s ekként számolnia kell a polgárok véleményével.
Washington, 2007. január
