És aztán már csak méregette a körmöket. Megadón.

Mert a kocsonyának az az alapja, váza, a köröm. Az fogja, tartja, abroncsolja majd össze, egybe az egészet.

Miközben hosszakat meg-megállva sétált a húsosok között, újra elámult azon, amin mindig, évtizedek óta mindig ilyenkor; hogy ugyanis milyen sokféle formájú, színű, állagú, hangulatú tud lenni a köröm.

Vannak fáradtas, aszott, cafatos, sárgásbarna körmök, melyekről lerí, hogy viselőjük nem örült már az életnek, talán már megváltás volt számára, mikor leterítette az elektromos sokk.

Más körmök szinte beszélik, hogy megboldogult tulajdonosuknak szép élete volt; fehér, húsos, formás, buci az ilyes köröm, akár egy zsírból, ínból, csontból formált míves barokk balusztrád. Az ilyen körmön látszik, hogy felépítménye, mikor a vágóhídon bezsilipelték az utolsó méterekhez, ezt sóhajtotta föl: "Hát ennyi volt, pajtás. Kevés volt, de szép volt, minden benne volt, és nem bánok semmit."

De ha már szinte vakít az a köröm, ha hibátlan, ha olyan, mint a márvány, no az se jó. Az ilyen már inkább műköröm. Egy körmön lássék, hogy az nem is olyan régen egy igazi, vérbeli, magyar - vagy szlovák, lengyel, spanyol - disznó fundamentuma volt. Hogy azok a körmök sokat bírtak, sokat tűrtek, sokat viseltek; volt részük küzdésben, botlásban, malackodásban, no de jócskán örömben is. A megszenvedett örömköröm, az az igazi.

És akkor vett négy darab átlagos, középszerű, kispolgári körmöt. Nem rossz körmöt, de nem is zseniálisat. Mert csak azt kapott. Későre járt már, a húsosok pakoltak, ő pedig tudta, hogy az ilyen filiszterkörömből is lehet jó kocsonya, hisz más összetevők kiegyenlíthetik a köröm egyébként nem is számottevő fogyatékosságait.

Az egyik pultnál hosszasan spekulált; vagy nyolc szépen adjusztált fej volt szépen sorakoztatva az üveg mögött. A fejvesztett kocsonya nem az igazi. Hisz a fejben található a legízesebb hús, az a csontba ágyazott, kis csomó szálkás, pofahús, amelynél ízesebb a tárgyalt jószágban nemigen lelhető fel. De most mégsem vett fejet; nem azért, mert a fejek szemtelenek voltak, hisz hentesnél más fej már nem kapható. (Közbevetőleg: az az igazság, hogy ő a szemet szerette; régen volt disznótorokon, mikor az abaléből a főtt fél fej a csatakos asztalra került, és a böllér, miután a hús nagyját leszedte, egyetlen értő mozdulattal kipattintotta a disznó szemét a csontozatból, ő bizony lopva gyakran bekapta azt; szerette, ahogy ráharapva szétfreccsen a szájában, betölti szájüregét, és lecsusszan torkán akár az osztriga.) A fülei voltak csúnyák ezeknek a fejeknek, tépettek, csonkák, szakadozottak.

A fül pedig - az fontos komponens. Vett is odébb kettő jó szélesen lefegőt, nagyot, tisztát, porcogósat.

És aztán vett még egy szép kis farkot, s egy közepes csülköt, egy félhevedernyi vaskos, húsos füstölt oldalast, és szép, tiszta, szőrtelen, gusztusosan összetekercselt bőrt is, egy közepes kutyára valót. És aztán vett fokhagymát, sokat, hagymát, zöldséget is.

Ez utóbbi közben persze eszébe ötlött, hogy sokak szemében ez szentségtörés; egy igazi férfiember nem tesz a kocsonyába zöldséget soha. De ő csak a vállát vonta lélekben erre: annyiféle kocsonya van: ez a zöldségtelen például a macsókocsonya, ugye. De az ő kocsonyája miért ne lehet egy kissé feminin; édeskés, kényes, érzékenyebb?

Hisz oly sokféle tud lenni a kocsonya is. Van bolti kocsonya, katonakocsonya, mamakocsonya, lájtkocsonya, vegetáriánus kocsonya, belecsapunk a lecsóba kocsonya.

Az övé kicsit ilyen, kicsit olyan, olyan mindegy kocsonya. Nem kell mindig egyénieskedni, ahogy a gimnáziumban szokták volt mondogatni neki.

És aztán hazament, és föltette szépen az egészet. Kis marék sót hintett, két fej fokhagymát aprózott, félmaréknyi egész borsot pottyantott bele.

És aztán lement. Öt óra volt.

Négyen támasztották a pultot odalenn. Gyorsan kiviláglott, hogy a négyből háromnak fenn gyöngyözik a kocsonyája éppen. Volt miről hát beszélni. Még háromszor térült-fordult éjfélig.

És aztán felment, és kezdett szűrni, öntögetni, vagdosni, tépni, csontozni, válogatni, porciózni szépen. Igyekezett különféle összeállításokat képezni a kikészített kisebb-nagyobb tálakba, jénaikba, tányérokba, tálakba. Lettek finomabb adagok, melyekben a színhús dominált. Szűrt egy kis tálka üres levet. De disztingvált külön fültálat, csak azért is csontozatlan körömtálat és mindent bele tálat is.

É aztán visszaesett az első nagyobb csülökdarab a lábasba, és a kifreccsenő lávaforró anyag némileg beterítette őt. Ledobta ingjét és nadrágját, és egy szál gatyában serénykedett tovább. Közben lassan belepte a konyhapultot, a tűzhelyet, a követ, a falat a csillogó csatak, a ragadós latyak, a csontos cafat, a rengő bőrke, a trutyi, a lucsok, a kulimász.

És aztán őneki, miközben könyékig és övig zsírosan ténykedett, az jutott eszébe, hogy milyen furcsa, hogy ebből a zűrzavaros, kegyetlen, szörnyű, véres felfordulásból egy csodálatosan gusztusos, rendezett, egyértelmű, elvágólagos, tiszta anyag lesz; kocsonya. Majd. Egyszer. Ha. Hacsak...

Mert ott vannak a rontott kocsonyák, ki ne emlékezne azokra; a sótlan, ízetlen, negédes, savanyú, soha már meg nem dermedő, össze nem álló, széteső, hasadó kocsonyákra.

És aztán az erkélyen lévő kisasztalra hordta a tálakat, letakarta alufóliával azokat, melyeknek nem volt teteje, lefeküdt, másnap reggel fölkelt, első útja az erkélyre vitte.

És aztán...