Az olasz tréner irányításával az ősszel lezajlott tizenhat bajnoki, valamint hat BL-mérkőzés, és az utóbbi idők legszomorúbb mérlegeinek egyike, hogy szinte nem akadt találkozó, amelyen a Real Madrid Real Madrid-színvonalon futballozott volna. A pozitív oldal élén áll a Barcelona 2-0-ás, a Valencia 1-0-ás legyőzése (azért azt megjegyzem: a labdabirtoklás aránya mindkét meccsen 62:38 volt az ellenfél javára), s jól mutat még a Levante 4-1-es vagy a Dinamo Kijev 5-1-es kiütése. A valósághoz tartozik azonban, hogy a - Lyon csapatát kivéve - "kímélő" BL-négyesben az ukrán együttes gyönge volt, mint a harmat, és a Real Madrid a csoportmérkőzéseken ugyanannyiszor nem nyert, mint ahányszor nyert: 3 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség a nem túl fényes statisztika. (A Steaua elleni madridi 1-0-lal, Nicolita felejthetetlen öngóljával...)

A bajnokságban sem megy, és ez nem elsősorban az eredményeken - 10 győzelem, 2 döntetlen, 4 vereség - mutatkozik meg, jóllehet a négyszeri kudarc kijózanító, a legutóbb az Huelva ellen a Bernabeu stadionban "elért" 0-3 pedig maga a szégyen. Ám újabban a Real Madrid győzelmeit is el kell szenvedni, annyira unalmas a minden invenciót nélkülöző "játék".

A Capello-szisztéma arra épült, hogy a védekezést meg kell erősíteni, így aztán kirobbanthatatlanná vált a csapatból az Emerson, Diarra tengely (a két "elhárító" középpályás mögött a legtöbbször Cannavaróval és Sergio Ramosszal). Ezzel azonban két komoly baj is van: egyrészt a brazil, mali páros az összjátékban és a támadások kezdeményezésében használhatatlan, másrészt korántsem nyújt olyan biztonságot a hátul játszóknak, amely indokolná a kettős állandó jelenlétét. (Megjegyzem: Julio Baptista az előző évadban védekező középpályást játszott, s noha ebben a szerepkörben a liga legjobbjainak egyike volt, Capello teljességgel érthetetlenül elcserélte őt Reyesért. Ráadásul az exlondoni spanyol Madridban még semmit sem bizonyított; olyannyira nem, hogy maga Capello is hol beteszi, hol kihagyja.)

A mostani Real Madrid további két "örökös tagja" Raul és Van Nistelrooy. Előbbi kétségkívül nagy alakja a királyi klub múltjának, de két-három éve meg sem közelíti korábbi produkcióit (a mostani bajnokságban háromszor köszönt be, s ezzel második a házi góllistán...), utóbbi pedig ugyanúgy bekapcsolhatatlan a kombinációkba, mint Emerson és Diarra. Igaz, a holland kilenc bajnoki gólt szerzett, de ezek közül hetet két mérkőzésen, a Levante és az Osasuna elleni mesterhármas és mesternégyes alkalmával ért el. A találkozók többségén szinte észre sem lehetett venni...

Eközben Ronaldo (Ronaldo!) rendszerint ült a padon, és Capello - a valaha volt legkiválóbb brazil centerhez, valamint Julio Baptistához hasonlóan - "hazavágta" Beckhamet és Robinhót is. Mindkettőt megismertette "a legföljebb cserének vagy jó" érzéssel, s ha Robinhót mégis szerepeltette, kihelyezte őt a középpálya bal oldalára, ahol sem a cselezőképessége, sem a gólérzéke nem érvényesül. (Ugyanez a Robinho éket játszik Dunga brazil válogatottjában, és valósággal lubickol legkedvesebb övezetében, a tizenhatos környékén.)

Van gond tehát bőven, és a tabella sem vigasztaló: 1. Sevilla 37, 2. Barcelona 33, 3. Real Madrid 32. (A lapzártánk után véget ért Barcelona-Atletico Madrid, valamint a Betis-Barcelona mérkőzés nélkül.) Bár a bronzérmes pozíció még mindig jobb, mint napjaink fakó Real Madrid-futballja, mert az - a múlt évszázad legkiválóbb klubcsapatának mércéjét és az eredményekkel párosuló szemgyönyörködtetést véve alapul - már-már kritikán aluli...

Beckham, Roberto Carlos. Képünk nem a mosoly albumából való