Olvasat és nézet
Madách Imre klasszikus művének, Az ember tragédiájának 1883. szeptember 21-e (akkor került a mű először színpadra) és 1963. április 7-e között, tehát nyolcvan év alatt pontosan ezer színházi előadása volt.
Arról nem szólnak a statisztikák, hogy az 1963-tól máig eltelt feleannyi idő alatt játszották-e a színházaink Madách és a világirodalom e remekét legalább feleannyiszor, mint 1963-ig, (azaz félezerszer), de valószínűleg nem játszották. Míg korábban, úgy tűnik, minden kor ki tudta alakítani a Tragédia aktuális "nézetét" (a "nézet" szó, az "olvasat" mintájára, mint a dráma színpadi interpretációja talán nem túl merész neologizmus!), addig a legújabb korok mintha nem tudnák beleszerkeszteni magukat a történelem nagyra törő, küzdő Ádámjának, a természet megtartó erőit jelképező Évának, a hideg ész, a tagadás Luciferének és az isteni-emberi örök reménységnek a színpadi négyszögébe.
De vajon csak és okvetlen a színpad mértanában értékelendő és értékelhető a jeles opus? A Népszabadság A Magyar Irodalom Remekei című sorozatában most megjelent új Tragédia talán pontosan azt akarja sugallni, hogy nem: a nyomdai-grafikai alkotásként is értékes, szemet gyönyörködtető és jó tapintású könyv feltehetően elsősorban olvasásra készült.
Mint ahogy eredetileg maga a szerző is pusztán olvasásra szánta művét.
Madách idejében (de korábban is) a "drámai költemény" műfaji megnevezésben a "költemény" általában azt jelentette, hogy nem színpadra szánt mű. (A Tragédia első, 1861-es kiadásának címlapján még ott van a műfaji minősítés, a modern kiadásokból már többnyire hiányzik. Most, ebből, nem.) Az ilyen alkotásokban az egzisztenciális összecsapások, viszályok helyébe az eszmék konfliktusa, a kiélezett dráma helyére a költőiség, az érzelemmé hevített gondolat lép. (Valahogy úgy, ahogy Babits írta a Tragédiáról: "A gondolat kristályán át tüzet érzünk, olykor maga a kristály anyaga olvadni kezd.")
A színpad és a drámai költemény antinómiájából érzett meg valamit (csak megérzését rosszul értékelte) Lukács György, amikor azt mondta, hogy Madách a drámájában objektíve minden cselekvést reménytelennek ítél (hisz Ádám a darab minden színében elbukik), ezért a mű "szubjektív" végszava (a "bízva bízzál") teljességgel hiteltelen.
Mi ma azt mondanánk: Madách az eszmék ellentmondásait a Tragédiában a költészet eszközeivel oldja föl. Hasonlóan nagy kortársához, aki A vén cigányban a reménytelenség érzelmi állapotaival a remény tébolyát feszíti szembe. Csak a Tragédia "akciórádiusza" (hogy stílszerűen megint Lukács - de ezúttal egy másik tanulmányából vett - kifejezésével éljek) sokkalta-sokkalta szélesebb körű, mint A vén cigányé. Ahogyan az egy "világkölteményhez" illik.
Egyébként Lukács természetesen a Vörösmarty-Madách párhuzamot is látja (idézi is), csak ezt is rosszul értékeli, mondván, hogy ami versben érvényes, az drámában hamis. (Nézd költeménynek, s legott nem lesz hamis - mondhatjuk mi ma.) Mint ahogy a marxista filozófust az sem érdekli különösebben, hogy Madách a dráma "optimista" befejezésével valószínűleg nem a "társadalmi együttélés hívságában" megnyilvánuló pesszimizmust akarta "kiegyenlíteni" (Lukács kifejezései), hanem fel akarta mutatni azt az embert, aki, miután "Istentől elszakadva s önerejére támaszkodva cselekszik" (Madách), s minden társadalmi-történelmi keretű tettében csalódik, eljut az ember végső lényegéhez, a társadalmilag motiválatlan (mert motiválhatatlan) reményhez. Ma azt mondanánk (Heidegger szellemében): a nem tulajdonképpeni létből a tulajdonképpeni létbe küzdi magát.
Summa summarum: Az ember tragédiájának mai "olvasata" (azaz nem "nézete"!) lírai és bölcseleti kérdésekre-válaszokra indít bennünket. Míg a műnek újabb meghatározó "nézete" (értsd: színpadi előadása, az utolsó ilyen, ha jól emlékszünk, 2003-ban volt) nem születik, próbáljunk a "nézetektől" visszatájékozódni az "olvasatokhoz".
