"Ha az ember végigolvassa ezt a kötetet és vissza tud emlékezni a mögöttünk hagyott tizenhat évre, és azon belül a mi, a magunk nemzedékének nem a hitbe beleszületett, hanem oda magának utat vágni akaró csoportjának, közösségének a személyes életére, (...) akkor azt a kérdést is felteszi, hogy ha olyan nyilvánvaló, hogy jóakarat vezérel bennünket, akkor miért gyűlölnek bennünket ennyire. És ha az ember ezt nem dühében gondolja végig, hanem egy ilyen könyv olvasása közben gondolja végig, akkor szerény választ is tud adni erre a kérdésre. És világossá válik, hogy valójában nem bennünket gyűlölnek (...), nem tőlünk félnek. Azt gyűlölik, attól félnek, amit mi, keresztények hiszünk. Azt gyűlölik és attól félnek, amit mi magyarnak és nemzetinek hiszünk. Függetlenül attól, hogy egyébként az, amit mi kereszténynek hiszünk és magyarnak gondolunk semmilyen gyűlöletre nem ad okot" - hangsúlyozta Orbán Viktor, aki félórás beszédében többször idézett az interjúkötetből.

A volt miniszterelnök szerint a keresztény gondolkodású embereket az elmúlt tizenhat évben folyamatos támadások érik: megkérdőjelezik identitásukat, kétségbe vonják annak őszinteségét és meg akarják bélyegezni őket. Az ellenzéki vezető arról is beszélt: szerinte napirenden kell tartani azt a kérdést, hogy nagypéntek munkaszüneti nappá váljon.

Balog Zoltán 1998-2002 között a miniszterelnökének főtanácsadója, 2002-2003 között a köztársasági elnök hivatalában a Társadalompolitikai Főosztály vezetője volt. 1996-tól a Budapesti Németajkú Református Egyházközség lelkésze.

Orbán a saját hitéről

Alábbiakban egy 2005 decemberi, adventi találkozó teljes szövegét közöljük, amelyben a választásokra készülő Orbán Viktor saját hitéről , illetve a hit és a politika viszonyáról is kifejtette álláspontját. Orbán beszélgetőtársa Balás Béla kaposvári püspök és Balog Zoltán református lelkész, a Polgári Magyarországért Alapítvány főigazgatója volt. A felvétel meghallgatható a parokia.net honlapon.

Balog Zoltán ezzel a kérdéssel kezdte a beszélgetést:

– Milyen személyes utat jártál te be a hit világában?

– Keresztény családba születtem – mondta Orbán Viktor –, rendes nevem is van, nemcsak az, amit önök ismernek, ez az alázatot nélkülöző Viktor. Megkereszteltek, fölvettek e keresztény közösségbe, elsősorban a nagyszüleim ragaszkodásának eredményeképpen. A keresztlevelemben a Mihály név is szerepel. Ez nem olyan rossz kombináció, ha belegondolok. (Balog közbeveti: Győztes Mihály arkangyalra gondolsz…) De nem kaptam semmilyen vallásos nevelést, a nagyszülők öregedésével egyre inkább kiszorult otthonról a hit kérdéseiről való beszélgetés. Vallástalan közegben nőttem föl, így is jártam iskolába, még az egyetemi éveim elején is így volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki viszont gyakorló katolikus családból származik. Onnantól kezdve mindenfajta változások álltak be az életünkben. Én személy szerint elég hosszú utat tettem meg, hogy azt a mondatot ki tudjam mondani, hogy hívő, keresztény ember vagyok. De volt az életemnek egy pillanata, amikor úgy éreztem, hogy ami elmaradt, azt be kell pótolni, helyére kell tenni. A dolgoknak a helyükre kell kerülniük. S miután engem református hitben kereszteltek – és ez így van jól, úgy gondolom, az ember legyen az, ami –, ezért amikor az a pillanat eljött, akkor konfirmáltam. A konfirmálás a mi meggyőződésünk szerint életre szóló fogadalomtétel, ahol az embernek világosan választ kell adni, hogy mi végre is tekinti magát kereszténynek. Úgy fogalmaztam amikor a konfirmációm elérkezett, hogy nem tudtam mindig, de mindig éreztem, és ha már biztosan tudom, hogy eddig is velem volt az Isten – akkor is, amikor nem figyeltem rá, és nem tudtam –, és azért teszem ezt a fogadalmat, hogy ez ne is változzon meg, maradjon velem, sőt ne csak velem, hanem azokkal is, akik számomra fontosak, és akiket szeretek. Így jutottam el a konfirmációig. Azóta annak a mondatnak a jegyében próbálok élni, meg végzem a munkámat, amit úgy hívnak, hogy az Isten dicsőségére és az emberek javára élni. Amit le tudok fordítani a szakmánk nyelvére is, ami úgy hangzik, hogy nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot – ami a magyar nemzet e világi országa –, és nagy O-val is, az országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek. Mindenfajta politikai kalkuláción túli, a fölött álló, magasabb rendű értelem. És egyre inkább érzem, hogy erőt ad, hogy ennek a szolgálatába állhattam, és ennek a szolgálatának szentelhettem magamat. Szóval lassacskán kezdem érezni azt, hogy az erő nem feltétlenül fizikai méretek kérdése, az erő nem az izomzat nagyságát jelenti, még csak nem is mindig az egyenes és szikla szilárd tartást. Lassan kezdem megérteni, bár református vagyok, hogy az ember akkor a legerősebb, amikor térden áll. Hát valahogy így. (Taps.) A mi szakmánk veszélyes üzem. Amit a világban kísértésként el lehet gondolni, abból majdnem minden egyszer vagy másszor szembejön az emberrel. Már ha sikeres. Egyébként elkerüli. Amit e világi sikernek neveznek, az magával hozza ezeket a kísértéseket. A másik ember fölött lehet rendelkezni. Utasításokat lehet adni. Horribile dictu: rendeleteket lehet alkotni, amelyek miatt az egész országnak egy kicsit meg kell mozdulni. Az ember egója mintha utána megnagyobbodna. A hatalom kísértése, az bizony ott van. Aztán ugye pénzhez lehet jutni, a munkabéren kívül is, ha az ember áthág egy-két törvényt, egy-két erkölcsi, és törvénykönyvekben is megfogalmazott szabályt, akkor saját előnyére is használhatja a pozíciót, egyéb kísértésekről most nem beszélek… A gyávaságnak is megvan a maga kísértése. Hadititkokat nem fogok elárulni, de egy háborúban előfordul, hogy az embertől a szövetségesei mindenfajta együttműködést várnak. (A délszláv háborúról volt szó – A Szerk.). Kéréseik, kérdéseik vannak, és akkor meg kell találni a helyes választ. Részben az örök erkölcsi parancsok szabályai között kell jól tájékozódni, részben pedig jól kell tudni mérlegelni az ország érdekét. Jól kell tudni mérlegelni életeket, illetve életeket fenyegető kockázatot, mert az embernek nem szabad gyávának lenni, mert a végén nem azt fogja tenni, amit helyesnek tart, hanem azt, amit az erősebb kér tőle. Engem megkímélt a gondviselés ettől a gyávaságtól, abban a helyzetben legalábbis… Azt akartam csak mondani, hogy ez egy veszélyes üzem. És a fiatalokat mindig biztatom, hogy csak vágjanak bele, ez egy érdekes sarka a világnak, próbáljanak aktívak lenni a közéletben. De azért azt most már biztosan érzem, hogy egy megszilárdulás egy bizonyos pontjáig eljutott személyiség nélkül a földre sújtja az embert ez a szakma. Ezt tudni kell elviselni. Nem a csapásokat kell tudni elviselni, az a könnyebb, ezt akarom mondani, mert az egy e világi harc. A kísértések, amelyek a sikerrel járnak, az az igazi kihívás. Na most persze hogyan viszonyuljunk ehhez a sikerhez, ugye?  Mi úgy szoktuk ezt mondani, hogy a siker ajándék. Ki kell érdemelni. Ami nem azt jelenti, hogy ülhetek otthon nyugodtan, és majd bekopogtat az ajtón, és egyszer csak betoppan. Hanem minden erőt megfeszítve dolgozni kell érte. Ezért az akarat a mi fölfogásunkban, a mi szakmánkban, az egy nagyon fontos dolog. Tehát vigyázni kell, hogy ne az alázat rovására fogalmazzuk meg az akaratot. De bizonyos célokat, amiket kitűztünk magunk elé, nagyon kell akarni elérni. És ezek nem lehetnek pozíciók, mert aki fut utánuk, sose kapja meg. Tehát nem pozíciókat kell kitűzni, hanem másfajta ambíciókat kell megfogalmazni, magasabb rendű célokat, de azoknak a teljesítését nagyon kell tudni akarni. Az azok teljesítéséhez szükséges eszközöket, hadd ne mondjam most minden hadi áthallás nélkül, az azokhoz szükséges fegyvereket össze kell gyűjteni. Egyébként nem tudja az ember elérni azokat a célokat. Ezért kell megnyerni egy választást. Nem azért, mert az önmagában jó dolog – bár tudnék erről is mesélni –, hanem azért kell megnyerni egy választást, hogy bizonyos eszközöket az ember a közösen kitűzött célok érdekében mozgósítani tudjon, és el tudja érni ezeket a célokat. Tehát a siker egyszerre ajándék, de akarat nélkül nem jön meg. Munka nélkül sem jön meg. Tehát ha az ember hit nélkül tűz ki célokat, akkor nem tudja elgondolni, hogy ez ajándék. Túlbecsüli magát, azt hiszi, saját magán fog múlni minden, a végső siker is. Ez nem így van. De a végső siker nem jön meg, (az ember) nem kapja meg az ajándékot, ha nem dolgozott érte, ha nem fordult oda teljes valójával, és nem szentelte magát az adott ügynek… Az akaratot, az alázatot, a politikai célokat és a sikert nem állítom szembe egymással. Hanem amikor gondolkodom a magam életéről meg a tetteimről, próbálom összeszervezni egy olyan logikus rendbe, ahol nem egymással szembefordulnak, hanem inkább erősítik egymást. A hit az akaratot, az akarat a célt, a cél pedig utólag egy magasabb rendű ügy szolgálatát is jelentheti. Valahogy így próbálom elrendezni, és ezért, néha megkísért engem is az a gondolat, hogy túl sokat várjak az akarattól. De le se mondhatunk róla. (…) Kell-e, szükséges-e, hogy tudják az állampolgárok, egy politikus milyen értékek mentén rendezi az életét? Az istenfélelem kulcskérdés. Az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten (taps), ugyanis a veszélyes üzemmel szembeni egyetlen… (taps) És most nem arról beszélek, amit kampányok idején szoktak mondani, hogy az nem olyan értékes, meg az ő értékei talán nem állnák ki bizonyos mércékkel azt a próbát, amit ki kéne állni… Nem erről beszélek, nem egy versenyelvű mondatot akartam mondani. Hanem azt a kérdést kell föltennünk, hogy – persze a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de azért mégiscsak hatalom – mi az utolsó, a végső korlátja a hatalomnak, amiről beszéltünk?  Ezért mondtam, amit mondtam: a végső korlát nem más, mint az istenfélelem. Erről elég sokat gondolkodtam, egyszer talán még néhány gondolatot az atyának is (Balognak – A Szerk.) mondtam ezzel kapcsolatban, hogy végül is amikor egy politikusban istenfélelem van, akkor elgondolkodik azon, hogy kitől is fél valójában? Hiszen látszólag minden hatalom az ő kezében van. És a Jóisten nem jelenik meg előtte vértezetben, hogy megijedjünk, ugye. És ha az ember ezen elgondolkodik, akkor rájön arra, hogy ott fordul meg a dolog, az a helyzet kulcsa, hogy hiszünk-e abban, hogy egyszer valamikor, nem tudom pontosan, milyen körülmények között, semmilyen dramaturgiai látomás nincs előttem, de hogy egyszer az életben, vagy annak a végén, akárhogy is nevezzük, lesz egy pillanat, amikor az embernek mindenért meg kell fizetnie. Amikor el kell számolnia. Hiszi-e egy politikus, hogy ez a momentum nem kerülhető el? És ha hiszi, hogy egy ilyen pillanat van, akkor biztonságban érezhetjük magunkat mindannyian. Ugyanis ha jól belegondolunk, az, aki érti az istenfélelmet, az nem egy számára ismeretlenül hatalmas úrtól fél.  Akinek nem ismeri a természetét. Egy hatalmas zsarnoktól, aki tetszése szerint bánik majd el vele – nem attól félünk, hogy egy ismeretlen nagy úr elé kerülünk. Hanem attól, hogy pontosan azt fogjuk kapni, amit megérdemlünk.   Ettől félünk. Attól félünk, hogy a saját tetteinkkel fogunk szembesülni. És ez a legutolsó, minden törvényen, hatalommegosztáson meg alkotmányon túli korlátja szerintem annak a veszélyes üzemnek, amit hatalomnak nevezünk.
 
Balog: – Hogyan látja a politikus az egyházat?

O. V.: – A mi szakmánk kötelező tananyaga a történelem. Magyarország vezetése nem tértől és időtől független megbízatás, hanem itt és most, egy adott történelemmel rendelkező, egy adott nép vezetését jelenti. Ezért nem a nemzetközi tőkének meg külső hatalmaknak – Moszkvának vagy Washingtonnak – tartozunk elszámolással, hanem ennek a népnek. Mert ezt kell szolgálnunk. Na ezért kell ismernünk a történelmét – még egyszer mondom, nem a részleteit, hanem inkább a történelem lelkét.  Inkább meg kell éreznünk. És amikor az előbb a püspök atya mondott itt egy mondatot, bennem is rezdült valami, amikor azt mondta, hogy a menekülés, mint kísértés. Én nem állítom, hogy sose érintett ez meg engem. De a magyar történelemnek van egy kegyetlen tanítása a vezetők számára. Az egyik legerősebb történelmi tapasztalat és ösztön, ami a magyar népben él, az, hogy a vezetői rendre el szokták árulni. Ez idestova 3-400 éve, talán Mátyás óta visszatérő élménye a népnek. Előbb vagy utóbb el fognak bennünket árulni. Vagy úgy, hogy a hatalmat nem arra használják, amire kéne. Vagy úgy, hogy személyes okokból eladják az ország egyik vagy másik részét. Vagy úgy árulnak el, hogy elmenekülnek, amikor az volna a dolguk egyébként, hogy baj van, tehát vezessenek. Minél nagyobb a baj, annál inkább vezetniük kell. Hiszen ha van tálentum, az erre való. Engem a legnehezebb időkben is ez tartott – dacára annak, hogy barátaim, a család, miegyebek, ellenfeleim arra intettek, most már meg kéne pihenni. (Nevetés.) Más szépségek is vannak az életben – de hát ott muzsikált a fejemben ez. Azért hoztam elő, mert minden politikus szemével látható az egyház jelentősége a történelemben. Az egyik legfontosabb történelmi szereplőről beszélünk a magyar nép életében. Ez tiszteletet és baráti szándékot indokol a politika részéről az egyházak irányában. A tiszteletbe az is beletartozik, hogy a politika nem akar beleavatkozni az egyház ügyeibe, hiszen ha tiszteljük, akkor nem gondoljuk úgy, hogy utasításokat, parancsokat, vagy akár csak erőteljes kívánalmakat fogalmazhatnánk meg az irányában. Na most, ha nem mindenfajta politikus szemével nézem az egyházat, hanem az egyházhoz tartozó politikus szemével, akkor persze tudjuk, hogy az egyház nem egy intézmény, nem papokat jelent, meg templomokat mindösszesen, hanem közösséget jelent, amihez az ember tartozik. Ha jól értem a dolgot, akkor az elhívott és kiválasztott népét jelenti Jézus Krisztusnak. És ehhez érdemes tartozni, ugye. Ebbe vesznek föl bennünket, a konfirmáció során ezt erősítjük meg. Ha innen nézem, akkor láthatom, hogy az egyháznak van egy olyan – a politika meg a nemzet profán jövője szempontjából is fontos – képessége, hogy kiszabadítja a lelket a testből. Nagyon fontos dolog. Mert, ugye, ha végignézünk magunkon, akkor azt látjuk, hogy minden egyes ember, minden individuum elkülönült testben van, elkülönült testként létezik. Márpedig egy nemzetnek éppen az a lényege, hogy egyesülni tud nagy közös célok érdekében. De hogyan lehet egyesülni, ha a testekben szétvágott formában létezik? Ehhez az kell, hogy kiszabadíthassuk a testünkből a lelkünket. Szerintem a sursum corda ezt jelenti. (Fel a szívekkel! Bízzatok! Higgyetek! Ne csüggedjetek! A Szerk.) Amikor azt mondjuk, hogy emeljük föl a szívünket. És az egyház az egyik, nem az egyetlen, de az egyik, talán a legerősebb képviselője ennek a gondolatnak. Képes arra, hogy azt mondja nekünk, emeld föl a szívedet, és itt, a magasságban a fejed fölött össze tudsz kapaszkodni azokkal, akikkel egy helyre tartozol. Az egyház többi tagjával. Én ezt a fajta, a fölemelt szívű emberek közösségét látom az egyházban. És könnyű belátni a mi szakmánkból, hogy egy ilyen lelkiállapotban, ilyen teljes együttlétben létező közösség mindig nagyobb teljesítményre képes, mint ha az ember továbbra is testbe zárva, elkülönülten gondolkodik csak a jövőről, és a saját jövőjéről. Én a kultúrát is azért támogatom – kicsit profánul hangzik, atya talán érteni fogja, amit mondok, hogy a sportot is idesorolom. Ezek olyan dolgok – a művészet, a sport, a kultúra –, ami ki tudja szabadítani a lelket, a szíveket, és így segít abban, hogy eggyé váljunk. Nem véletlen, hogy olyankor szoktuk leginkább azt érezni, hogy most valami nagyobb dolognak vagyunk a része, a templomban érezzük ezt, egy művészeti alkotás, amikor megérint bennünket, vagy amikor érezzük, hogy nem ott fut az a szerencsétlen ember, hanem értünk fut, mi futunk ott, és a győzelme valójában a mi győzelmünk, ugye.  Tehát ha így nézem, akkor a hitélet meg az egyház – idézőjelben mondom – „szakmai” szempontból, egy nemzet teljesítőképességének az egyik legfontosabb hozzájárulását képes megadni. És ezért szerintem egy okosan gondolkodó, felelősséggel gondolkodó kormány támaszkodik erre az egyházra. Nem úgy, hogy utasításokat ad, mert azt nem teheti.

De akkor hogyan támaszkodhat? Először is megadja a lehetőséget, hogy ezt a fajta felemelt lelkű nemzetet segítse megszületni vagy létrehozni. Másfelől pedig elfogad valamit, amit nehéz elfogadni. Minél magasabban van az ember, belátom, annál nehezebb, de mégis szükséges. Szükség van tükörre, amibe az ember belenézzen. Valakitől tudni kell megkérdezni, hogy tartom-e még az irányt. Van-e még a politikámnak iránya? Afelé a cél felé mutat-e, amit teszek, mint amiért belevágtam ebbe a munkába. És az egyházat kell tudnunk elfogadni, mint olyan, pártpolitikán kívüli közéleti szereplőt, aki azt mondja, és azt mondhatja, hogy kedves barátom, lehet, hogy ilyen célokat tűztél ki magad elé, már régóta figyellek, és azt látom, hogyha ezt az irányt tartod, amin most haladsz, nem fogsz odaérkezni. Hát ehhez az iránytű-ellenőrzéshez, ehhez a tükörtartáshoz nemcsak joga van az egyháznak, (…) de ezt joggal várhatja el minden hívő meg nem hívő ember az egyháztól. Hogy ezt a tükröt rendszeresen tartsa oda a világi hatalmak elé. És azokat meg rá kell venni, hogy rendszeresen nézzenek ebbe bele. Ha ez személyes bizonytalanságot jelent – mert ilyen is van az ember életében –, akkor forduljon a lelki vezetőjéhez. Akkor teremtsen lehetőséget, hogy ne csak a minisztertársaival beszéljen, ha maga bizonytalanodott el, hanem megtalálja azokat az embereket, azt a lelki embert, akiben bízik, akire hagyatkozhat. De összességében a politikának, mint a kormánynak, a politikát irányító testületnek is, a maga munkája megítélése végett el kell fogadni azt a mércét, amit az egyház által képviselt értékek jelentenek. Tehát ha egy mondatban kell válaszolnom, akkor azt kell mondanom, hogy az egyház: mérce. Mércét tart, mércét jelent a mindenkori világi hatalom számára, amivel jól tesszük, ha megmérjük magunkat. Így nézek én az egyházra. Ne tagadjuk el talán azt a tényt sem, hogy nyilván a hívek, akik a keresztény egyházainkhoz tartoznak, különböző politikai nézetet vallhatnak. Ez nyilván így is van. De mégis minél inkább léteznek egy településen vagy egy megyében közösségek, amelyekben kiemelt helyük van a lelki közösségeknek, és minél erősebbek ezek a kötelékek, annál inkább kedvező háttér ez a közösségorientált politikát művelő e világi szereplők, a pártok számára is. És minél individualizáltabb egy világ, egy település, egy község, egy megye, annál inkább – most nem akarok jobb-baloldalt mondani, mert nem célom senkit megbántani –, tér nyílik az individuális megközelítésű, az én központú gondolkodásmódot, a „csak magaddal törődj”, „csak a saját céljaidat tartsd szem előtt” gondolkodású pártoknak. Ilyen értelemben tehát, hogy milyen szellemi háttérben, milyen szellemi talajon kell megvívni a politikai küzdelmet, az bizony erőteljesen befolyásolja, időnként el is dönti a küzdelmet…

Balás Béla: – Köszönöm szépen az egyház nevében a hozzáállást. A végére elég jól kikerekedett itt. (Taps.). Örülök, hogy fölismeri, hogy van itt egy olyan erő, amivel számolni kell. Érdemes erre építeni, ennél mélyebb alapot én nem is tudok elképzelni. (E mondatot az oktatásra vonatkoztatva Orbán a beszélgetés legvégén szinte szóról szóra megismétli. - A Szerk.) Mitől érzed olyan jól magad a templomban?

O.V.: – Először is ott nagyon erősnek szoktam magam érezni, megmondom őszintén. És nem személyesen, hanem azt a közösséget, amelyik a templomban van. Most bocsánat, egy kicsit hazafele beszélek. Amikor egy zsoltárba belekezdünk, akkor azok a falak csak úgy remegnek. Akkor az, hogyha Isten velünk, ki ellenünk, az hirtelen, az ott megtapasztalt valóság, abba’ biztos mindenki, hogy az úgy is van. És ha innen kimegyünk, akkor ahogy a zsoltár mondja, a falat is átugrom, ugye, ha Isten velem van, ott az ember úgy érzi, hogy megsokszorozódik az ereje, és nem az egója meg a személyes individuális ereje, hanem megkapja azt a lelki mélyebbről jövő támaszt, ami az erő igazi forrása. Itt valami közös dologról van szó. Én nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy miért szoktunk elérzékenyülni, amikor az olimpiai bajnokunk föláll a dobogó tetejére, és van az a szorítás az embernek a mellkasán. És otthon a tévé előtt föláll, ugye. És nem az a válasz erre, amit szoktunk mondani, hogy ő is magyar, meg én is magyar vagyok. Többről van szó. Szerintem ő is magyar ember, meg én is magyar ember vagyok. Ez többet jelent szerintem. És akkor az ember érzi, hogy tulajdonképpen együtt vagyunk. Valahogy egy összekapcsolódás létrejön, és az összekapcsolódás, az létrejön a templomban. Nem tudom… Biztos van ennek dogmatikailag pontos megfogalmazása. De ez meg szokott velem ott történni. Ugyanúgy megtörténik, ha az ember a másik felekezethez tartozik…

Balog: Gyűlölhet-e egy keresztény politikus?

O.V.: Gyűlölet az, ahol már nincs ott az Isten. Az egy keresztényietlen állapot és hely. És akkor úgy tudok válaszolni a kérdésre, hogy keresztény vagyok-e, hogy igyekszem, de nem mindig sikerül. Az embernek nagyon gyakran nyílnak meg olyan sebei, amikor nagyon igyekszik, hogy ne üsse föl benne a fejét semmilyen gyűlölet, de nem állítom, hogy mindig sikerül elkerülni. A legtöbb, amit eddig sikerült elérnem, az, hogy időben nagyon rövidre korlátozódjék… Amikor az ember hirtelen rosszat gondol, amikor a másik ártott neki, most nem nevezném ezt gyűlöletnek, de valami erős ellenérzés működik benne, akkor van a magyar nyelvben egy olyan megszólalás, hogy ó te nyomorult, ugye. És ez beszédes dolog, hogy ó, te nyomorult. (…) Próbáld különválasztani az embert meg a tettet. És a tettet, ami gonosz, azt gyűlöld. Az embert meg ne gyűlöld. És ha ezt sikerül elérni, akkor az ember hirtelen visszaretten, akkor mielőtt beleesne abba a szakadékba, ahol már nincs ott az Isten, akkor vissza tud lépni onnan, és rájön arra, hogy valójában ó, te nyomorult, hát nem is téged gyűlöllek, nem erről van szó (hangosan nevet – A Szerk), nyomorult ember, mit követtél el, a tetteddel van a baj valójában. És akkor az ember hirtelen úgy érzi, hogy nagy bajból szabadult ki, és nem önti el az epe, a vér, nem robban föl, nem tör ki, hanem megpróbálja inkább megoldani a helyzetet. (…) Amikor az ember ítélkezni akar gyűlöletből más felett, akkor (…) az azt jelenti, hogy magához akarja venni az ítélkezés jogát. Holott egyébként az őt nem illeti meg. És az ember ilyenkor egy pillanatra mintha beleülne az Isten székébe, és ezért helytelenül jár el. Tehát a tetteket, ha külön tudja választani az embertől, akkor a neki vétkezőt testvéreként tudja sajnálni, segítségre szoruló nyomorultnak is tudja tekinteni, és a tettel szemben a leghatározottabban föllép. A mi szakmánkban e nélkül nem is megy. Az ellenfeleink azzal élnek vissza, mikor azt akarják rólunk bebizonyítani, hogy mi a másik embert gyűlöljük. Nem erről van szó, hanem vannak cselekedetei, tettei, amelyekről van egy határozott véleményünk, és a mi szakmánkban, ha ezeket a tetteket nem ítéljük meg, ha nem foglalunk azokban állást, ha nem mondjuk ki, hogy ez szerintünk a jó vagy a rossz dolgok közé tartozik, akkor a mi szakmánk megbénul. Mert onnantól kezdve nem világos, hogy mit szolgálok. A mi szakmánk egy állandó vitaszakma. Az ember magával is vitázik, meg az ellenfeleivel is. Meg az elésodródó kérdésekkel is vitázik: most mi a jó válasz, mi a rossz válasz? Ha ezt a választ adom, akkor jót teszek, ha ezt, akkor meg rosszat. Nem mondhatunk le erről, ez éltet bennünket. Ez tartja mozgásban a mi szakmánkat, a mi szellemünket, a lelkünket, és e nélkül nem lehet jól vezetni egy országot. Mert csak rutinból, beidegződésekből fakadó döntések fognak jönni, meg sem értjük az új kihívásokat, és előbb-utóbb egy ilyen ország elgyengül. Nekünk a vitára szükségünk van, a vita pedig általában tettekről és cselekedetekről szól. Tehát fontos, hogy legyen véleményünk. Nem egyszerűen csak igazgatni akarjuk az ország ügyét, hanem a jó felé akarjuk terelni. Ha Isten országának építése is szerepel a szándékaink között, akkor muszáj ítéletet mondanunk a tettekről. Arról, hogy az jó vagy rossz célt szolgál-e. Hasznos döntés-e, vagy haszontalan, vagy éppen káros. Ezt nem tudjuk elkerülni, és ezért ki vagyunk szolgáltatva azoknak a farizeusoknak, akik egyébként ezt megpróbálják úgy beállítani, minthogyha a tettet elkövető emberrel szemben lenne bennünk engesztelhetetlen indulat, vagy gyűlölet. Holott erről nincsen szó. Ezért van az, hogy nagyon éles vitában nagyon nehéz kérdésekről elmondott nagyon súlyos mondatok mögött sem a másik ember iránti gyűlölet van, még ha esetleg úgy tűnnék is föl, vagy úgy akarná ezt valaki beállítani. Mert külön kell tudnunk választani az embert és a tettet, ha jó állapotban vagyunk. Akkor ez sikerülhet.

Balog: Létezik úgy keresztény ember, hogy ne mondjon valamire határozott nemet, és ne mondja azt, hogy ez utálatos, ez gonosz, ezt el kell utasítani? És e mögött mindig van egy ember (…), valami több is talán, mint ember. De valahogy a gonosznak a természetéről szerintem érdemes még egy kicsit beszélni, mert egyébként tényleg úgy fogunk itt állni, keresztények – a tinédzserek szavaival élve –, mint azok a lúzerek, akik mindig mindenkinek megbocsátanak, és nem jutnak soha semmire, mert mindig a másik oldal nyer. Hiszen ők gátlástalanok. Hogy is van ez a szeretettel, a gyűlölettel, a határozottsággal, az igennel, a nemmel? Mi ellen küzdünk, mi ellen harcolunk?
Balás Béla: Kell lenni egy felettes énnek. Az, aki azt mondja, hogy nem, mert evvel károsítom a személyiségét, hát ez abszolút dilettáns a pedagógiában, vagy én nem tudom, miféle senkiházi, ez tényleg a nemzet egyik sírásója, aki ezt a felettes ént megtagadja az újonnan induló kis életbimbóktól. Mert elvadult lesz, mint a Kipling-regényben a dzsungel fia, farkastörvények, ösztönök összevissza terelgetik, akció-reakció, gyűlölet, satöbbi, tehát én is azt mondom, hogy tisztázni kell az igazat és a hamisat. (Taps – A Szerk.)

OV: Miért is vagyunk lúzerek? Tartják ezt sokan a keresztényekről, ugye, azért, mert nem tudunk bosszút állni, mert nem tudunk kímélet nélkül törtetni előre, mert nem szerezzük meg, amit a pillanat kínál azonnal – és lehet, hogy aztán soha többé. Egyáltalán nem úgy viselkedünk, mint ahogyan a győztesnek elgondolt emberek szoktak viselkedni a mai világban. És ha jól értem ezt a helyzetet, itt csak egyetlen módon menthetjük magunkat: hogyha sikerül tisztáznunk, hogy mit érzünk győzelmen. És mit értünk a vereség alatt. Ha ezt nem tudjuk elmondani a gyerekeknek, meg magunkba’ se – bocsánat, nem csak a gyerekek szorulnak erre rá, hanem sajnos mi magunk is. (Vihogás a mikrofonban – A Szerk.) –, ha ezt nem tudjuk magunknak megválaszolni, hogy mi az életben a győzelem, és mi a vereség, akkor lehet, hogy a végén tényleg lúzernek fogunk kinézni. Ez a választásnál is nagyon fontos egyébként, ugye. Mert van itt az a probléma, hogy ha (…) az ember többségre jut, nem mindig jelenti azt, hogy győzött is. Mert ha a többség ellentétben van az igazsággal, akkor lehet, hogy megnyerte a választást, de vesztett. A többség és igazság a legnagyobb kereszténydemokrata problémája egyébként az európai közéletnek. Tehát nagyon fontos tudnunk, hogy mit is értünk, vagy hogyan fogalmazzuk meg a győzelmet. Ez a fiataloknak a legnehezebb egyébként. Akik még befele mennek az életbe. Akik már kifele jönnek, mert túl vannak a felén, mint a magamfajták, azok már talán jobban látják ezt a kérdést. Az igazi győzelem az, hogyha az ember, bármilyen anyagi körülmények között kell, hogy éljen, de képes szeretetben, békességben, harmóniában és kiegyensúlyozottságban élni. Ez a legnagyobb győzelem. Győzelem az, ha nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk. Ez a legnagyobb győzelem. Ha ez megvan, akkor minden megvan, a többi majd jönni fog. De ha nem jön, akkor is értékes lesz az életünk. (…) S mi, keresztények, képesek vagyunk ezt a fajta életet fönntartani. Akkor mi győztesek vagyunk. És akik látszólag sikeresek, mert mindent gyorsan megkaptak, megszereztek, azokról ki fog derülni, hogy valójában vesztesek. Van egy példabeszéd valahol, vagy egy történet, talán éppen gyerekek számára készült könyvben olvastam, ahol a mester azt mondja a tanítványoknak, hogy ha meg akarjátok tudni, hogy egy deszkába szöget kell-e ütni vagy csavart kell tenni, akkor üssetek be egy szöget. Ha elrepedt, rögtön tudni fogjátok, hogy csavarra lett volna szükségetek. (Nevetés a széksorokban – A Szerk.). Ez pedig arról szól, hogy ha olyasmit szerzel meg, ami egyébként megtagadja tőled a lelki békédet, ami elveszi a szeretetteljes otthont, ami kibillent a harmóniából vagy a kiegyensúlyozottságodból, akkor hiába hitted, hogy győztes voltál. Valójában vesztettél. Na ha innen nézzük a dolgot, akkor szerintem a jó keresztények mindig a győztes oldalon vannak. Ha ezt figyelembe tudjuk venni, ha eszerint tudjuk igazítani a lépteinket…

B. B.: Ezt a fiataljainkba bele kéne vésni, hogy ez nem egy lehorgasztott fejű, vesztett pozíció, nem egy folyamatos megalkuvás vagy egy megvetendő állapot. Tehát az nem érv, hogy kevesen vagyunk, meg kimosolyognak, meg kudarcélményünk van. Föl kell tudni emelkedni a negatív érzések fölé, és valami öntudattal igent mondani a saját tartalmamra, azt fölfedezni a  lehető legmélyebbig. Az összes többivel egyetértek, és akkor tulajdonképpen ez a győztes állapot. (…) Mi a helyzet az etikaoktatással?

O.V.: – Ha megnézünk nálunk sikeresebb vagy magasabb polcra helyezett országokat, Ausztriát vagy Németországot, és keressük a választ arra a végső kérdésre, hogy miért vannak jobb helyzetben, akkor adhatunk egy önbecsapós választ is. Azt, hogy szerencsésebbek voltak, mint mi, az egyik helyre be se mentek az oroszok, a másikból meg hamarabb mentek ki, mint Magyarországról. Tudunk egy ilyen választ adni, és valószínűleg ebben van azért némi igazság. De ha jól megvizsgáljuk, hogy ott az iskolai oktatás, a gyerek személyiségével való törődés, a lelki nevelés, az körülbelül mennyi munkaórát foglalt el az oktatásban meg a gyerek fölnevelése során, akkor azt látjuk, hogy sokkal jobban állnak, mint mi és valójában ezért sikeresebbek, mint mi. Ezért érjük őket utol olyan nehezen. Illetve azért tűnik olyan beláthatatlanul messzinek, hogy valaha is utolérjük őket. Tehát végül is az európai népek közötti verseny is emberi minőségen áll vagy bukik. Ma Magyarország e tekintetben nem áll jól. Abban az értelemben nem áll jól, hogy az iskolából kikerülő gyerekek nem vérteződnek föl a veszélyekkel szembeni védekezés képességével, illetve a jó és a rossz közötti világos választás képességével. tehát szerintem a helyzet rossz, és azzal is egyetértek – ez a szövetségünkön belül egy általános gondolat –, hogy kormányozni is kell. És el kell végezni az éppen aktuális kármentést. Meg egy adóreformot, meg szükség van a közigazgatás rendbetételére is. De ha nem politikában gondolkodunk, hanem államépítésben, meg nemzetépítésben, akkor az oktatáshoz történő – óvatosan akarok fogalmazni –, az oktatással való törődés, a dolgok alapvető megváltoztatása nem fogunk eredményre jutni. Tehát ha nemcsak kormányozni akarunk négy évig, hanem országot és nemzetet is akarunk építeni, akkor a magyar oktatásügy teljes áttekintésével kell kezdenünk a hosszabb távú munkát. És ennek az áttekintésnek a kulcskérdése éppen az, amit te vetettél most itt föl, püspök úr, hogy megadjuk-e a lehetőséget a gyerekeinknek arra, hogy megkapják azt a fajta lelki nevelést, hittanon keresztül, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni helytállni. Ma nem kapják meg ezt szerintem, ezért alapvető reformra, vagy alapvető átalakításra szorul a magyar oktatásügy mostani formája. Nagyon világosan kell beszélnünk a választási kampány során arról, hogy milyen értékeken nyugvó iskolarendszert akarunk látni Magyarországon. Ezt meg kell mondani, és azt gondolom, hogy a politikai választás egyik döntő oka a magunkfajta, gyermeket nevelő családok számára talán éppen az erre a kérdésre adott válasz lesz majd egyik vagy másik közéleti szereplő részéről. Én szeretnék egy erőteljes – a fundamentalista szó sajnálatos módon most negatív a magyar nyelvben –, de fundamentalista választ adni majd erre a kérdésre. (…) Olvastam egy írást talán Czakó Gábortól erről a kérdésről, aki azt találta írni, amikor a fundamentalizmust már tizenhatezredszer tűnt föl negatív kifejezésként az újságokban, hogyha jól érti, akkor az a baj, hogy bizonyos elveket hirdetni azt szabad. De aszerint is élni, komolyan is venni őket, azt már nem, mert az fundamentalizmus. (Vihogásszerű hangok a mikrofonban. A Szerk.) Na most, ebben az értelemben én a fundamentalizmust, azt az alapjaiban való helyrerázásnak (…) fogom föl, ha szabad itt így fogalmaznom. Tehát vissza kell vinni az oktatást oda, ahol kezdődik. És valójában a gyermeknevelés lényege az alapvető tanításokhoz való elvezetés. Most én ezen a fundamentalista alapon állok személy szerint, és örülnék, hogyha a magyar oktatási rendszer elfogadná majd a választások után, hogy erre az alapra érdemes építkezni. (Taps) Amikor erre a mai estére a meghívólevelet megkaptam, akkor nem volt felhőtlen az örömöm. De aztán rájöttem, hogy ez a kevélység miatt van, ami a szívemben van. Aztán megértettem, hogy a meghívást a szeretet vezette, és föltétlenül el kell jönnöm. És ha az ember négy évig van kormányon, akkor általában arra a kérdésre, hogy mégis mit képvisel, mit vall, miben hisz, mi mozgatja, azt a kicsit macsós férfias választ tudja adni – tele kevélységgel a szívében –, hogy tetteink beszélnek helyettem, hát nézzétek meg. Az ember úgy érzi, hogy mintha bizalmatlanság lenne vele szemben, és nem adnának világosan választ a tettei arra a kérdésre, hogy hát mégis miféle ember vagy te, és mi mozgat. De aztán rájöttem arra, hogy ezt a kérdést nem elszámoltatásképpen kell fölfogni, hanem hittestvéri kérdésként. Hittestvéri kérdésekre adandó válaszokkal és gondolatokkal próbáltam készülni ide. De azért én se bírok a véremmel, és azt gondoltam, hozok valamit, ami emlékeztet mindannyiunkat, és téged is, püspök atya, arra a négy évre, amit reményeim szerint Magyarország nem legkevésbé sikeres négy évei között tartunk számon, hanem inkább olyan négy évként, amiből lehet erőt meríteni a jövőre nézve is. És hozok egy olyan ajándékot, gondoltam, ami talán az utolsó kérdésre ad egy választ: hogy állunk az etikai kérdésekkel, mire szabad, mire nem szabad építeni egy oktatási rendszert. Hoztam valamit, amire a magam módján én fölesküdtem, amikor eljött a kormányzás ideje, illetve a kormányzás legnehezebb fele, a második szakasza. Ugyanis az ember nem pozícióra esküszik föl soha, hanem valójában valami másra, s a ’milénium’ évében megadatott nekünk, hogy mindenki fölesküdhessen a zászlóra. S hogyha a zászló rendben van, akkor szerintem abból sok minden választ ki lehet olvasni. Hogyha a jövőben bármilyen kétség merülne föl, hogy végül is milyen irányok felé akarjuk vezetni a lépéseinket, mi az, ami mozgat bennünket, mi az, ami inspirál bennünket, akkor arra kérnélek téged, meg minden kedves kaposvárit, hogy gondoljatok, gondoljanak arra, hogy mi a ’miléniumi’ zászlóra esküdtünk föl. És el is hoztam ebből egy példányt neked személyes ajándékként. Hogy mindig világos lehessen, hogy mi az, amit mi szeretnénk képviselni. Hogy mennyire sikerül, az egy másik kérdés, amely az esendőséggel és a gyarlósággal áll összefüggésben. De hoztam én egy ilyen ’miléniumi’ zászlót, amit szeretnék neked átadni, és szeretném, hogyha megtartanál bennünket a mögöttünk álló négy esztendős kormányzással egyetemben, meg a jövőre vonatkozó reményeiddel egy sorban a jó emlékezetedben, és szeretettel, barátsággal és támogatólag gondolnál ránk.

B. B.: Köszönöm nemcsak a magam nevében, hanem a kaposvári és Kaposvár környéki hívek nevében is. És viszonzom egy somogyi faragású pásztorbottal. Nem valami hátsó szándék vezet, nem úgy adom át, hogy aztán ebbe belemarhasson akárki, mint felségjelvényt, hanem mint munkaeszközt. (Nevetés.) Mint a betlehemi pásztorok botját.

O. V.: Nagyon szépen köszönöm.

'Az ember akkor a legerõsebb, ha térden áll'