Ezt a kissé anekdotikus esetet azért idézem föl, mert Milton Friedmant csak hetekkel élte túl az az ember - Augusto Pinochet tábornok, Chile hajdani, brutális diktátora -, aki (Izraellel ellentétben) valóban a friedmanizmus korlátlan kísérleti terepévé tette a dél-amerikai országot. Melynek népéről egyébként az Írás nem emlékezik meg.

A tábornoknak amúgy kevés fogalma volt arról, mihez járul hozzá. Ő maga, mint régi vágású katona, talán jobban vonzódott volna az etatizmushoz, mint a neoliberalizmushoz, de engedett a puccsában tevékenyen segédkező - ma istentelen módon az áldozatok miatt részvétet nyilvánító - amerikai barátai (jelesül: Henry Kissinger külügyminiszter) és az ellenforradalmát lelkesen támogató, hevesen antiszocialista honi közgazdászok, üzletemberek tanácsának. Minekutána a gazdaságirányításban érintett chilei minisztériumokat megszállták Friedman professzor tanítványai, a "chicagói fiúk". Szó, mi szó, nagyon kinyitották a "piacot". Nemcsak szenvedélyesen privatizáltak (ideértve a társadalombiztosítást is), hanem egy tollvonással megszüntették az állami ártámogatásokat, levitték a vámokat, csökkentették a köztisztviselők számát és fizetését, nemkülönben az állami kiadásokat. És, nota bene, jócskán megnyirbálták a szakszervezetek befolyását.

Mindehhez keret gyanánt a teljes és maradéktalan politikai elnyomás, a parlamenti demokrácia szinte összes intézményének felszámolása szolgált, korai hitelesítése gyanánt ama filozófiának, hogy eredményes gazdasági sokkterápiát csak diktatórikus körülmények között lehet véghezvinni. Magyarán a reform, nagy r-rel, kétfajta jakobinus elszántságot igényel egyszerre.

Szó, mi szó, azok az országok - elsősorban délkelet-ázsiaiak -, amelyek a gazdaságban erőteljes és sikeres paradigmaváltást hajtottak végre, nem a demokrácia bajnokaiként váltak ismertté. De súlyosan téved az, aki a "friedmani iskolát" gyanítja mögöttük, és Chilét beilleszti egy párhuzamrendszerbe. A "kistigrisekre" (amiképp a korai Japánra is) az volt jellemző tudniillik, hogy az állam nemhogy kivonult volna a gazdaságból, hanem maga szervezte annak egész, újdonatúj struktúráját. Nem tulajdonlással, hanem költségvetési és monetáris eszközökkel, a közületi erőforrások tudatos ide-oda menedzselésével. Ehhez képest a chilei ellenforradalomra az volt a jellemző, hogy az állam teljességgel kivonult a gazdaságból. Sikertörténet volt-e ez? Csak részben. A friedmani üdvtan nyomában nem általános felemelkedés járt, hanem brutális jövedelemátcsoportosítás. A neoliberális gazdaságpolitika "steril" változatát idővel "desterilizálni" kellett, bár alapjait Pinochet balközép utódai érintetlenül hagyták. A chilei gazdaság ma stabil.

P. S. Friedman professzor rendíthetetlenül hitt abban, hogy az ember szabadsága és a piac szabadsága egymástól elválaszthatatlanok. Chilében ugyan ennek az ellenkezőjét látta, de aláírásával hitelesítette, hogy az jó, amit Pinochet csinál. Gyarlóak vagyunk.