A néma osztály
- Ma sem bánom, hogy így alakult az életem - mondja lapunknak Dietrich Garstka, aki a történtekről könyvet is írt, Das schweigende Klassenzimmer (A néma osztály) címmel. Pedig némi iróniával azt is mondhatnánk, a hivatalos keletnémet tájékoztatásról vettek példát: október 29-ig az NDK rádióadók is hallgattak, egyetlen szóval sem adtak hírt a magyar felkelésről. A Berlintől hatvan kilométerre fekvő Storkow városka diákjai mégis tudták, mi történik.
- Valamelyikünk állandóan hallgatta az amerikai katonai rádió, a RIAS adását. Vigyázni kellett persze, hogy mindig visszatekerjük a rádió gombját valamelyik hivatalos keletnémet adóra, nehogy véletlenül lebukjunk. A szüleink előtt nem titkolóztunk, de soha nem lehetett tudni, hogy a rokonságban, vagy az ismerősök között ki a beépített ember - eleveníti fel a kezdő ellenállók trükkjeit.
Október 29-én a RIAS megdöbbentő (csak napokkal később megcáfolt) hírt közölt: a harcokban elesett Puskás Ferenc is, a magyar válogatott világhírű futballistája. A műsorvezető ezután néma tiszteletadásra szólított fel a magyar forradalom áldozataiért, Garstka és osztálytársai pedig cselekvésre szánták el magukat. - Puskás valódi hős volt a szemünkben. Ha a grundon fociztunk, az volt a legnagyobb kitüntetés, ha valaki az ő nevét viselhette. Nekem Hidegkuti jutott, de én vele is elégedett voltam - idézi fel, hogy két évvel a berni (a németekkel szemben elveszített) világbajnoki döntő után is mekkora nimbusz övezte a magyarokat. Spontán ötlet volt, hogy az osztály is adózzon néhány perc némasággal az áldozatoknak. Az akcióra a történelemórán kerítettek sort: a húsz diák öt percig néma vigyázzállásban feszített, a történelemtanár - az iskola párttitkára - fokozódó tanácstalanságában egyre könnyebb kérdéseket tett fel, de még a legjobb tanulók sem feleltek. Álltak, szemükkel követték az óramutatót, majd öt perc múltán, mintha mi sem történt volna, leültek.
- Nem hittük, hogy a dolognak következményei lesznek. De hát Magyarországról sem tudtunk sokat, csak a RIAS adásai korbácsolták fel a fantáziánkat. Fiatalemberek fegyverrel küzdenek az oroszok ellen! Gondoljon bele, csak három évvel voltunk az 1953-as június 17-i keletnémet felkelés után. Egyszerűen csodáltuk a magyarokat, akikről nekem mindig a puszta jutott eszembe, s meg voltam győződve róla, hogy a puszta népe nem szocializmusra, hanem szabadságra termett - lelkesedik a Petőfin nevelkedett későbbi tanár.
A sajátos tiltakozó akcióról a diákok csak a szüleiknek (és vesztükre egy túlbuzgó fivérnek) számoltak be, akik ugyan őrültségnek minősítették a csendes demonstrációt, de titkon valószínűleg egyetértettek. A 20 diák többsége polgári családból származott, a szülők még emlékeztek a weimari időkre, és ezzel együtt egy civilizáltabb, demokratikusabb világra. Ám erre most kevés esély kínálkozott. November negyedikén ők is hallották a magyar miniszterelnök kétségbeesett segélykérését a RIAS-on, de egy újabb tiltakozó akciót már túl veszélyesnek tartottak, elvégre vészesen közelít az érettségi.
A keletnémet központi bizottság viszont - immár biztonságban tudva a szocialista
rendszert - ekkor lendül támadásba a húszfős "ellenforradalmi sereg" ellen. November közepén egyesével hallgatja ki őket az iskola igazgatója, a történelemtanár és az SED helyi vezetőjéből álló bíróság. - Megpróbáltak kijátszani minket egymás ellen, egyetlen felelőst akartak, akinek a nyakába varrhatják az egész akciót. Hiába bizonygattuk, hogy csak Puskásért tettük, egy szavunkat sem hitték. Az igazgató végül közölte, hogy politikai demonstrációt hajtottunk végre és ennek meglesznek a következményei, hacsak ki nem adjuk végre a felbujtót.
Az osztály azonban makacsul hallgatott. Fel sem merült, hogy valaki magára vállalja a felelősséget, hogy ezzel mentse a többieket. Az "ellenforradalmi sejt" híre ekkor már a berlini pártközpontba is eljutott, Fritz Lange, a testes oktatási miniszter pedig személyesen sietett a helyszínre.
- Hatalmas fekete limuzinokkal jelentek meg az elvtársak nem sokkal karácsony előtt. Lange először a szocializmus dicsőségéről szónokolt, hogy Magyarországon micsoda szegénység volt korábban, a parasztok például evés helyett csak a szájukat törölgették, mintha jóllaktak volna, holott éheztek. Aztán előjött a farbával: ki kezdte a demonstrációt az osztályban? Mindenkiről mindent tudott: valakinek azt vetették a szemére, hogy vallásos családból származik, vagy azt, hogy az apja hadifogságban van, tehát korábban nyilván fasiszta volt. Egyesével kellett felállnunk, állást foglalnunk, hogy miért vettünk részt az akcióban, aztán letorkolltak minket, hazugnak, fasisztának, rendszerellenesnek bélyegeztek. A néhány munkás származású diáktársamat megpróbálták ellenünk fordítani, mondván, őket biztosan csak megtévesztettük. A dühöngő Lange a végén már fasiszta szervezkedésről beszélt, és közölte, ha egy héten belül nem adjuk ki a felbujtót, annak komoly következményei lesznek.
Ekkor már mindenki aggódott. A tanárok és a szülők válságstábot alakítottak, egy édesanya még Berlinbe is felutazott, hogy személyesen próbálja meggyőzni a minisztert: a fiatalok nem tudták, hogy mit csinálnak, egyszerűen hibát követtek el. - Nem volt kegyelem. Tudtuk, hogy semmiképpen sem engednek majd érettségizni, és talán még ennél nagyobb büntetéstől riadnak vissza. Egy megoldás maradt.
A tizenhét évesek egyesével nyugatra szöktek. Garstka az elsők között vonatozott fel Kelet-Berlinbe, majd innen az S-Bahnnal Nyugat-Berlinbe. A falnak még nyoma sem volt, Kelet- és Nyugat-Berlin között viszonylag könnyedén lehetett közlekedni. De maradni nem volt tanácsos: évente 600 menekültet raboltak el a nyílt utcán és zsuppoltak vissza a keleti titkosrendőrök. Garstka így egyenesen egy nyugati menekülttáborba sietett, ahol később csatlakoztak hozzá a diáktársai: a húsz főből tizenhatan. Néhány héttel később a biztonságosabb Frankfurtba vitték őket, ahol egy nekik létrehozott osztályban együtt leérettségizhettek.
- Médiaszenzáció lettünk, szinte hősként ünnepeltek minket. A táborban még Heinrich von Brentano, az Adenauer-kormány külügyminisztere is meglátogatott minket, de kaptunk egy kötegnyi rajongói és szerelmes levelet is. Nem tagadom, nagyon élveztem. A szüleinknek persze nem volt könnyű: gondoljon bele, épp karácsony előtt engedtek el minket, és még tizennyolc évesek sem voltunk. Nekem szerencsém volt, a szüleim később utánam tudtak jönni, de másoknál a családi megosztottság - főleg a fal felhúzása után - 1989-ig fennmaradt. Próbáltak persze visszacsábítani minket, jöttek a hamis levelek is otthonról, általában arról, hogy valakinek beteg lett az édesanyja. Ezeket a rémhíreket akkoriban nem volt könnyű ellenőrizni. Mégis kitartottunk. Senki sem tért haza az NDK-ba.
Magyarországról pedig azóta is a bátorság, no és életük furcsa sorsfordulója jut eszükbe.
Berlin, 2006. december
