Egy demokráciában nagyon fontos, hogy a politika érdekcsoportok konfliktusairól szóljon. A világ nagy sebességgel változik, naponta kell dönteni régi és új között és egyáltalán nem mindegy, hogy a társadalom különböző csoportjai képesek-e kifejezni érdekeiket, képesek-e felismerni, hogy az új szolgálja-e őket vagy sem. Az elmúlt hónapok bővelkedtek a konfliktusokban csak éppen a csoportérdekek homályosodtak el. Az ellenzék mögött álló tömegek tényleg abban érdekeltek, hogy egy személyes bosszúhadjárat bármi áron, az ország, a nemzet érdekei felett győzedelmeskedjen? Nincsen csoportérdek? Mindegy, hogy hogyan változik meg a társadalom radikálisan a következő néhány évben? Nem kéne beleszólni, érdekeket artikulálni, mechanizmusokat javasolni?

Nem gondolja a média, hogy az irracionális, beteges személyeskedést az utolsó oldalra kellene száműznie és nagyon apró betűvel beszámolni róla, ha még muszáj?

Vannak fontos dolgaink is. A kormányzat kommunikációja pocsék, és ez nagy baj, bármi is az oka. Nem húszmilliárdot, negyvenet kéne ráfordítani. Kár volt a reformokat és a költségvetési kiigazítást összekeverni. A kiigazítást el kell végezni, ez szakmai munka, akit hátrányosan érint, azt hasznáról aligha lehet meggyőzni, elég volna a végeredményről beszámolni.

A reform a fontosabb dolog. Ezzel kéne nagyon sokat foglalkozni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy sok minden másképpen lesz, hanem azt is, hogy fontos területeken meg kell változtatni begyökeresedett gondolkodási módokat. Ez nagyon intenzív napi folyamatos kommunikációt igényel, e nélkül nem lesz reform.

A legmeredekebb változást az egészségügy igényli. Mindenféle receptdíj, patika, kórházprobléma előtt mindenkinek át kéne látnia az egészségügyi ellátás mechanizmusát. A gondolkodás megváltoztatásának első fázisa az anyagi viszonyok tisztázása. Ki mennyit fizet? Mennyi pénz jön össze évente? Mibe kerül egy konkrét rendelő, egy konkrét kórház változatlan formában történő fenntartása, mibe kerül egy-egy műtét, kezelés?

Kis füzetecskék kellenének konkrét számokkal. Ezeket a füzeteket azután tényleg minden lakosnak meg kéne kapnia. A választások idején rengeteg cizellált marhaságot kaptunk, címünk biztosan megvan még.

Nemcsak a lakosság gondolkodását kell megváltoztatni, bőven van változtatni való az egészségügyi apparátus elképzelésein is. Évek óta könyörgünk, hogy minden beteg kapjon tételes számlát a vele kapcsolatos kezelésekről, hogy képben legyen, hogy lássa, mibe kerül. Ezzel esetleg azt is felmérheti, hogy az általa adott hálapénz hogyan viszonyul a valódi költségekhez. Lehet, hogy ez végre megvalósul, de az előző ciklusban csak az kapott számlát, aki ezt külön kérte (ki ilyen hülye?), és a számla nem tételes költséget, hanem valamiféle átlagösszeget tartalmazott, amit a biztosító teljes támogatásának leosztásával kaptak. Vagyis a biztosító nem érti, hogy mi az a valós, tételes költség és végképp nem érti miért fontos ezt kiszámolni, és a számlát a beteg kezébe nyomni. Pedig mindenkinek tudnia kéne, hogy az évek során mennyit fizetett és mennyit használt már fel.

Ha majd a számla mindenkihez eljut, mindenkinek sokszor elmondják, hogy konkrétan mibe kerül a gyógyítása, akkor jöhet a gondolkodás megváltoztatásának második fázisa. Kis füzetekben, a médiában hetente, naponta el kell magyarázni, hogy amennyi pénz bejön, az véges összeg, és nem elég a mindenki számára vágyott legmagasabb szintű ellátásra. Tehát az egészségügyi járulékból ilyet ígérni nem lehet.

Ekkor kell következzen az, hogy mégis mit lehet. Melyek az alapellátás tételei. Mit lehet ezen felül kiegészítő biztosítással vagy kézpénzfizetéssel még megszerezni. És természetesen be kell mutatni, hogy hogyan fog belépni a sokat emlegetett szolidaritás. A szolidaritási alapon járó juttatásokat nem szabadna összekeverni a befizetett járulékból fedezhető ellátással, mert ez az egész gondolati változtatást aláássa. Adva van egy konkrét költség, ami az ellátás során keletkezik. Ennek egy részét vagy éppen egészét fedezi az egészségügyi járulékom. A fedezetlen részt is ki kell fizetni, mert az orvost kifizették, a kötszert megvették, a kórházat fűtötték, tehát azt a pénzt már kiadták. Ha a járulék ezt nem fedezi, fizethető mondjuk egy szolidaritási alapból, ahova a járulék bizonyos része megy, vagy fizetheti szociális keretéből az önkormányzat (legyen neki ilyen kerete az adókból). Ha mindenki látja, hogy kezelési költségei honnan kerülnek elő, megváltozik gondolkodása az egészségügyről és akkor már könnyebb meggyőzni arról, hogy neki magának is kell gondoskodnia magáról, kiegészítő biztosítással, egyéni takarékossággal.

Akit ez nem érdekel, és nem hajlandó öngondoskodással hozzájárulni a saját ellátásához, annak tudomásul kell vennie, hogy az alapellátás és a szolidaritás kalkulálható plafonján túl már semmire nem számíthat.

Nagyon lényeges lenne a gondolkodás megváltoztatása szempontjából, ha mindenki közvetlenül érzékelhetné, hogy itt jelentős összegek mozognak. Bevezetik a vizitdíjat, ami persze kis része csak a költségnek és szinte a többség mentesül alóla. A bevezetés nagyon-nagyon ügyetlen módon történt. A vizit pénzbe kerül, egy konkrét kiszámítható összegbe; ezt mindenkitől el kellene kérni, és mivel egészségügyi hozzájárulást fizetünk, egy részét (ez lehet akármennyi hányad), fizesse vissza a biztosító. Ha fizetek, tudom, hogy mibe került, meggondolom, hogy igénybe veszem-e. Ha a járulékom ellenében vagy a szolidaritási alap terhére a biztosítótól visszakapom, nem terhel anyagilag. Ausztráliában egy-egy vizit díja 35 dollár és 85 százalékát fizetik vissza. Különböző tanulmányok szerint ez a rendszer működik. A mienk, előreláthatóan hatástalan lesz.

Felsőoktatás. Mismásolás megint csak. A problémák egy része azért keletkezett, mert az egymás után következő kormányok nem álltak ellen a főiskolák egyetemi átalakulásának és a gomba módra keletkező új egyetemek alapításának. Volt tíz-egynéhány egyetemünk és ma hetvennégy van, amelyeket többé kevésbé azonos normatívák alapján támogatnak. Ezt azért tudatosítani kéne. Miért nincsenek kiemelt kutatóegyetemek, hogy legalább 4-5 jó egyetemünk legyen? Ezeket persze nem normatívával kéne támogatni.

A tandíj kérdésében is rossz a választott megoldás. Az egyetemi oktatás pénzbe kerül, és ezt valakinek fizetni kell. Ez az első tény. Lássuk, hogy egy-egy egyetemen mennyibe kerül az oktatás konkrétan. Ez az összeg legyen a tandíj, amit kivétel nélkül mindenkinek ki kell fizetnie, mert ennyibe kerül, ez az összeg persze minden egyetemen más. A másik ugyanilyen fontos tény az, hogy a társadalomnak érdeke, hogy a tehetséges, de szegényebb fiatalok is elvégezhessék az egyetemet, ha rászánják magukat. Nem fizeti azonban a társadalom mindenkinek a tandíjat, mert egyrészt sokan maguk is ki tudják fizetni, másrészt nem kell annyi egyetemet végzett ember, harmadrészt, akinek nincsenek megfelelő képességei az egyetemi oktatásra, miért használja feleslegesen az állam pénzét. Ezért az egyetemektől teljesen függetlenül fel kell állítani egy ösztöndíjosztó rendszert, amely évente annyi ösztöndíjat ad egy-egy szakra, amennyire megalapozott számítások szerint a társadalomnak szüksége van. És persze figyelembe veszik, hogy kinek van szüksége egész, vagy csak fél, negyed díjra. Ilyen ösztöndíjakat alapíthatnának a vállalatok is, amelyek folyton keseregnek azon, hogy nem kapnak elegendő szakembert. Ezzel a rendszerrel senki sem károsodik, és megint csak világosan elkülönül a szolidaritás, és az a költség, amibe az igénybe vett szolgáltatás ténylegesen kerül.

Utoljára hagytam a harmadik nagy reformcsomagot a közigazgatási reformot. Ez is főként szakkérdés, biztosan sokat kell rajta változtatni. Én csak egy szempontot emelek ki. Nem jó az, ha a különböző kormányok a közigazgatáson akarják demonstrálni, hogy mennyire takarékosak az emberi erőforrásokkal és egyszerre bocsátanak el tízezreket a közszolgálatból. Ha valaki közszolga, és elvárjuk, hogy kiemelkedő szakértelemmel jól végezze a dolgát, bármelyik kormány alatt, akkor vagy magas fizetést, vagy biztonságot kell neki nyújtani. Nálunk ez utóbbi lenne lehetséges. Ha ez a pálya alacsony fizetésű és teljesen bizonytalan lesz, akkor a szakmai színvonala a már megismert szint alá is tud majd süllyedni. Ez nem érdeke senkinek.

Hosszú volt az árvízi készültség. De a katasztrófákat megúsztuk. Ilyenkor mindig nagy hangsúllyal és indokoltan hallunk összefogásról, szolidaritásról, önfeláldozásról és hasonlókról. Amit az ország népe a televíziók képernyőjén látott, még a választási kampány közepette is, imponáló volt. Helikopterek, kétéltű katonai járművek, búvárok, rendőrök, tűzoltók, határőrök, önkéntesek és emberbaráti szervezetek özönölnek, és illetékeseik nyilatkoznak. Még katonai zenekarok tagjai is zsákolnak, s mi több, pszichológusokat is vezényeltek az evakuált emberek lelki egyensúlyának fenntartásáért. Ismételjük: ez egyenesen imponáló, s akár gratulálhatunk is. Kinek is pontosabban? Sok mindenkinek, de - vélem én - leginkább a vízügyi szolgálat embereinek, a vizeseknek.

A homokzsákokkal való, embert próbáló erőfeszítések ugyanis mit sem érnének a nélkül a felhalmozott és döntésképes tudás nélkül, ami a vízügyesek kisujjában van. Ők és elődeik építették a gátakat, ők tudják, hogy hol, miért, miből, következésül leginkább ők tudhatják azt is, hol szakadhat. A gátszakadást mindenki észreveszi, s menekül, ha jön az ár, de a szivárgást, repedést, suvadást és hasonlókat észrevenni, minősíteni és tenni, amit ilyenkor kell, nos, ahhoz sajátos ismeretek kellenek. S ezt tudják az állami vízügyi szolgálat emberei. Ha belegondolunk, rácsodálkozhatunk a modern állam száz-kétszáz éve kiépített intézményeinek egyik impozáns példájára.

Ma, amikor a privatizáció mantrája mellé joggal rajzolható kérdőjel - hisz Kína mellett Dubai vagy Szingapúr zászlaja alatt olyan állami vállalatok jelennek meg, amelyek a globális piacon is fenyegetően versenyképesek - talán már nem olyan nagy bűn egy még jobbára privatizálatlan állami intézmény. Ki- és szétszervezésével lehet ugyan tovább próbálkozni, de ne feledkezzünk meg arról, hogy - különösen árvízveszedelem és hasonlók idején - az állami felelősség nem privatizálható. Alighanem jobb azt a vízügyeseket súlyban tartva vállalni.

Ha kézbe veszünk egy elemi iskolai atlaszt, akkor Magyarország vízrajzi térképén a Hanságitól a Keletiig számos főcsatornát találunk. Amit ezen nem látunk, azok a főcsatornákba torkolló kisebb csatornák, de amiknek száz és ezer kilométereit - miként a folyók gátjait is - a vízügyesek tudása és útmutatásai alapján valaha kiépítették. A görbedt hátú kubikusok kezének intelligenciája és a régebben inzsellérnek, kultúrmérnöknek nevezett műszakiak tudása adódott össze és teremtette meg a XVIII. század óta ezt az egész országot átfogó létesítményrendszert. "Zúgva, bőgve törte át a gátot" - ahogy Petőfi írta a tiszai árvízről -, de, ha ilyen nincs, akkor észre se vesszük, hogy évszázados rendszerben ez a félkatonai fegyelmű szervezet is biztosítja nyugalmunkat. "Dél-Dunántúlról vezényeltek át vízügyeseket a Körösök vidékére" - halljuk most a híradásból. Miként azt is, hogy a gátakon dolgozó 15-20 ezer emberből "14 ezret a vízügyesek vetettek be". A vízügyi főigazgatótól lefelé az utolsó gátőrig folyamatosan működik egy nagy szervezet: vízjelző szolgálat a hóolvadástól a jégzajlásig, a talajvíz szintjének és minőségének naprakész és informatív feldolgozásától az áradások előrejelzéséig adatokat szolgáltat. A felsoroltak alapján pedig vízszabályozást, ármentesítést, vízgazdálkodást - legújabban még környezetvédelmet is. No és persze a vízépítést. A Mikovinyi Sámuelek, Hieronymi Ottók, Vásárhelyi Pálok, Kvassay Jenők és kollégáik mérnöki tudása, valamint az általuk megszervezett, hatékonyan működtetett, nagy állami szolgáltató intézmények megszervezése nélkül ma nagy bajban lennénk.

Hogy mi az oka annak, hogy mégis alig hallunk a vízügyesekről, s még az árvíz idején is másokhoz képest az írott sajtóban és a képernyőn a háttérben vannak? Hát az a fentebb már említett bizonyos vízépítési tevékenység. Gyaníthatóan a vizesek látszanak meggondolatlanul is egyetemlegesen bűnösnek a dunai vízilépcső több évtizedes, nagy állampolitikai kudarca miatt. A pártpolitikai délibáboknak, a diplomáciai balfogásoknak és kormányzati melléfogásoknak ők, a vízügyesek lettek a bűnbakjai. Ez igazságtalan is és méltánytalan is.

Az említett iskolai atlaszon veszem észre a Bajától kiágazó Ferenc-tápcsatornát is. Kérdezem az egyetemi hallgatókat, mit tudnak a Ferenc-csatornáról. Sose hallották még a nevét se. Találgatás egy társaságban: mikor épülhetett. Persze, nem tudjuk. 1802-ben avatták, s már akkor több mint 120 kilométer a hossza, és vagy 200 kilométerrel rövidítette meg Szeged és Pest között a gabonaszállító teherhajók útját. Korában nagy gazdasági siker, majd eliszaposodás, újabb próbálkozások és kudarcok. Külön világ, külön történelem. S nemcsak az állam szabályoz és mentesít, hanem a XIX. század elejétől a Jókai- és Mikszáth-regényekben is fel-felbukkanó helyi, önkéntes vízszabályozó vagy ármentesítő társulások is, de amelyek mind-mind a vízügyi mérnökök műszaki intelligenciájára, s az országos vízügyi igazgatásra alapoz - a vízjogi szabályokat betartva vagy kijátszva. A mai, nemcsak divatos, hanem égetően fontos környezetvédelem is erre az évszázados tapasztalati és tudásalapú, állami intézményre épül. Legyünk büszkék a vizesekre.