- Valóban, az ember azt gondolná, hogy ez óriási teher - de meg kell mondanom, történt már velem rosszabb is. Ha vannak árnyoldalai - és veszélyei - is, ezerszer többet ér az, hogy függetlenné váltam, szabad vagyok, s megengedhetem magamnak, hogy például művészileg azzal foglalkozzam, amihez kedvem van.

- Ön művészcsaládban nőtt fel, édesapja ismert rendező volt, édesanyja színésznő, gyermekkorában megízlelhette a siker vagy kudarc élményét. Számít ez?

- Nagyon is. Nálunk rengeteg híres ember fordult meg, ráadásul a színészek sokkal ismertebbek, mint egy író. Számomra természetes, hogy a hírnévtől az egyes emberek a magánéletben még ugyanolyanok maradnak. Emellett apám példáján azt is láttam, hogy a siker egy adott alkalomra szól, nem biztos, hogy a következő munka is hasonló visszhangot vált ki. És megtanultam még valamit: a rossz kritikától, a fanyalgástól, vagy éppen elutasítástól se dől össze a világ.

- Ön Bajorországban született, Bécsben nőtt fel, most is itt él - német akcentussal beszél. Ausztriában osztráknak, Németországban németnek tekintik. Ön minek tartja magát?

- Tény, hogy amikor írni, illetve publikálni kezdtem, lényegében nem sok feltűnést keltve, akkor Ausztriában nem nagyon kedveltek. Ha egyáltalán foglalkoztak velem, németnek soroltak be. Ez engem nem nagyon zavart: végtére is a német irodalom nagyjai a példaképeim, abban a kultúrában vélem a gyökereimet. És kétségtelen, hogy a németországi óvodában - no meg otthon - elsajátított német nyelvet őrzöm, ennyi év alatt sem beszélem az osztrák akcentust, márpedig Ausztria kifejezetten soviniszta ország, itt az ilyesmit nem kedvelik. Amióta azonban A világ fölmérése sikeres, engem pedig elkezdtek megismerni, azóta hirtelen osztrák lettem - még a nacionalizmusáról nevezetes Kronen Zeitung is így emleget.

- Az írótársak hogyan viselték ezt a berobbanást? És volt-e különbség a németországi és ausztriai fogadtatás között?

- Igazán nem panaszkodhatom. Az íróktól csak a legjobbat kaptam mindig, támogatást, segítséget. Legjobb barátaim is közülük kerülnek ki. A németek persze jobban viselik a másik sikerét, de általában elmondhatom, hogy semmilyen rossz élményem nincs e tekintetben. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy az írók nem olyan irigyek, mint más művészeti ágak művelői.

- Hogyan választotta ezt a két főszereplőt? Ki volt előbb? Gauss vagy Humboldt? Melyikükről akart mindig is regényt írni?

- Őszintén szólva Gauss régebben foglalkoztat. Olvastam róla, nemcsak a tudományos tevékenységéről - de elképzelésem nem volt, hogyan lehet róla úgy írni, hogy az érdekes is legyen. Azután véletlenül, Mexikóban járva belebotlottam Humboldt ottani felfedezéseibe, és megragadott a jelenség, ez a nagyon német vagy inkább poroszos figura, az egyenruha és az előírások iránti tiszteletével, azzal, hogy mindez mennyire nincs összhangban viselkedésével, ha úgy tetszik, mozgásával. S mindez ráadásul az ettől teljesen elütő közép-amerikai környezetben. Ekkor hirtelen úgy éreztem, hogy megtaláltam Gauss párját. A mindent kipróbáló, ám szokásaiban puritán, kicsit túlmozgásos világutazó, és a szobából csak nehezen kimozduló, igaz, az élet örömeit azért nem megvető tudós közötti ellentmondás annyi komikumot hordoz, hogy így meg lehetne írni a regényt. Kutatni kezdtem, és rábukkantam a közös pontra: Ők ketten 1882-ben Berlinben együtt voltak a természettudósok konferenciáján. És: első perctől kezdve elbeszéltek egymás mellett. Az ilyesmi mindig érdekelt, valósággal elbűvöl, ahogy az emberek nem figyelnek oda a másik válaszára - szóval ettől kezdve ez a dolog eldőlt.

- Melyik áll önhöz közelebb? Kivel érez inkább közösséget, Gauss-szal, vagy Humboldttal?

- Miközben írtam, nem tudtam volna ilyen különbséget tenni. Bár magam is sokat utazom, most utólag inkább Gausst érzem közelebb magamhoz. Valószínűleg azért, mert Gauss figuráját belülről, az emóciókból, vágyakból kiindulva közelítem meg, míg arról a tudományos robotgépről, amit Humboldt megtestesít, inkább kívülről írtam.

- Az olvasó szinte zavarban van: képtelen eldönteni, mikor olvas valós tényeket, és mikor kitalációt.

- Nem is kell, elég, ha az író tudja. A fikció már csak ilyen, s a világirodalom tele van effélével. A történelmi helyzet jó kiindulópont, olyan keret, amelyet az író aztán saját tetszése szerint tölt ki. Ezért csalódni fognak azok, akik A világ fölméréséből akarják tudásukat gyarapítani. Ez arra alkalmatlan, ez csak egy regény, valóságos és kitalált elemek keverékével.

- Gyanítható, hogy a fantáziaelemek kitalálásához is rengeteget kellett kutatni.

- A könyvhöz valóban rengeteget kutattam, hiszen hihető fikciókat kellett előállítani, olyanokat, amelyek lehetnének igazak is. Elsősorban a matematikába kellett beleásni magamat, meg kellett értenem, mit kutatott Gauss. Voltak jó szakkönyvek, de azért az egész rémes volt: mintha csak 16-17 évesen ismét beültem volna az iskolapadba.

- Nem kapott bírálatot tudós körökből a kitalációk miatt?

- Viszonylag kevés szemrehányás ért. A brandenburgi Humboldt Akadémia nagyon megsértődött, mert úgy látják, kifiguráztam névadójukat, s tiszteletlenséggel vádoltak. A matematikusok viszont nem vették zokon Gauss figuráját. Akik behatóbban foglalkoztak már vele és ismerik, azok megjegyezték, hogy azért nem egészen ilyen volt, de ezt nem rosszallóan mondták. Azt hiszem ez azzal is magyarázható, hogy e tudomány művelői távolabb állnak a pátosztól, a tisztelet, mint olyan nem különösebben fontos számukra.

- A könyvben egyetlen párbeszéd sincs. Miért választotta a függő beszédet?

- Történelmi regényben mindig gond a beszédstílus, amiről nem tudjuk pontosan, milyen volt az adott korban. Lehet archaizálni - ez sokszor szinte nevetséges. Lehet áttenni a mai nyelvre a párbeszédeket, ami szintén nagyon művinek hat. Arra gondoltam, nem véletlen, hogy a történészek sem alkalmaznak direkt beszédet. Így aztán én is ehhez a módszerhez folyamodtam. Eleinte ez nagyon nehéz és idegen volt, de amint előrehaladtam az írásban, egyre természetesebbé vált. Legközelebb a fordításnál láttam, milyen nehézséget is tud okozni. Például a franciában. Vagy a spanyolban, ahol ugyan megoldható, de a szöveg olyan töredezett lesz. Az angolban egyszerűen elveszti azt az iróniát, amit eredetileg a német függő beszéddel oly jól ki lehet fejezni. Persze nem tudok minden fordítói nehézségről: a franciával és a spanyollal konkrétan együtt dolgoztunk, másokkal nem - a magyar fordító is ezek között van. A konzultáció a fordítókkal nekem is hasznos: érdekelnek a nyelvek, és így többet megtudhatok az eltérésekről.

- Az utolsó előtti fejezet, amelyben Humboldt oroszországi útjáról ír, mintha nem is a tudósról szólna. Sokkal inkább fest hiteles képet Oroszországról - ráadásul a mai viszonyokról is. Jól érzékelem?

- Örülök, hogy így látja, mert valóban volt ilyen szándékom. Oroszországban többször jártam, és lényegesen jobban ismerem, mint azokat a közép-amerikai vidékeket, ahol Humboldt méricskélt, s ahol pedig magam is jártam, s amelyek irodalmát oly nagyra becsülöm. Ezt az oroszországi utat semmiképpen nem akartam kihagyni, de hát alig volt róla hiteles anyag. Nem véletlenül: itt ugyanis a vendéglátók gyakorlatilag nem hagyták dolgozni, nem fedezett fel semmit - holott a németek később óriási sikerként állították be az utat. Egyetlen támpontom Alexander Herzen egy feljegyzése volt az egyik fogadásról, amin ő is részt vett. Hogy tudniillik Humboldt kifogásolta a hosszú vers felolvasását, türelmetlenkedett, leginkább ment volna.

- Mit gondol, miért olyan sikeres a könyv?

- Biztos vagyok abban, hogy az emberek szívesen olvasnak minőségi irodalmat, s a szappanoperák nem terelik el őket az ilyesmitől. De megmondom őszintén, magam sem tudom a választ. A könyv tele van irodalmi utalásokkal, nemcsak német, hanem latin-amerikai és a már emlegetett fejezetben orosz vonatkozásokkal. Lehet ezt azért olvasni, mert valaki érti és értékeli ezeket, de lehet a könyvet egyszerűen tudományos kalandregénynek is tekinteni, s az sem zavaró, ha a célzásokat az olvasó átugorja. Sokan azt hiszik, az ismereteiket gyarapíthatják a könyvből - már figyelmeztettem és most megismétlem: erre ez a könyv nem alkalmas. Akit ilyesmi érdekel, olvasson életrajzot, történelmet.

Még egy vonatkozás: az elmúlt év számos író-olvasó találkozóján azt a benyomást szereztem, hogy miközben manapság sokat beszélünk a vallás felé fordulásról, iszlám fundamentalizmusról és a keresztény gyökerek iránti tiszteletről, van egy másféle hitre is igény. Sokan szeretnének hinni a tudományban, a kutatásban, és az ezen alapuló fejlődésben, ezért keresik a tudomány kialakulásának időszakára vonatkozó ismereteket.

Bécs, 2006. december

"A siker egy adott alkalomra szól"