Örök Bauhaus
A tizennyolcban jugoszlávok okkupálta Pécs és Dél-Baranya annyira a szín, a szabadság és a béke földje volt Fehér-Magyarországhoz képest, következésképp annyira a mentsvára mindannak, amit ideát üldöztek, hogy az utolsó reménytelen pillanatban még a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság is kikiáltatott a Széchenyi téren. A források szerint nem csak szerbek, nem csak odamenekült kommunisták, szocialisták és szabadgondolkodók akaratából. Hogy aztán a Dobrovics Péter - Petar Dobrovic festőművész elnökölte respublika éppen egy hétig bírta, és huszonegy augusztusában a darutollas hadsereg mégiscsak belovagolhatott a pécsi Király utcába, annak hatása a weimari Bauhaus népességstatisztikájára lett.
Pécs három esztendeig a Nyolcak, az aktivisták, az expresszionizmus és Árkádia művészetének aziluma volt. Kiváló művészettörténészek az utóbbi tíz-tizenöt évben rekonstruálták, hogy művészkör, kiállítások, kritikák és kritikáknak nyilvánosságot adó orgánumok éltettek a forradalmak megbuktatása után egy olyan forradalmak előtti-alatti szellemiséget, amelyért az "anyaországban" már régen megtorlás járt. Ez utóbbit nem kívánván bevárni, az augusztusi bevonulás után a szabad szellem azonnal szerteemigrált; a fiatal képzőművészet meg sem állt Weimarig. Négy huszonéves művész-művészjelölt egyszerre jelentkezett azon az őszön a Bauhausba, egy csapásra megjavítva a magyararányt, amelyet már ketten - Breuer és Forbát, ugyancsak pécsiek - addigra megalapoztak.
Weininger Andor, akinek a múlt héten nyílt meg az emlékkiállítása, nem lett olyan nemzetközi tekintély, mint Breuer Marcell és Forbát Alfréd, nem kanyarodott másfelé későbbi itthoni pályája, mint a Stefán Henriké és a Johan Hugóé, és nem lett belőle kiváló hazai építész sem, mint lett Molnár Farkasból. A négy kivándorló közül ő volt az egyetlen, aki soha nem tért haza, és aki nyolcvanhét éves korában bekövetkezett haláláig (1986) a weimari-dessaui eszmények szellemében dolgozott. Az utópia bűvöletében - ezt a címet adták a rendezők a mostani kiállításnak; a cím csak akkor tűnik szárnyalóan poétikusnak, ha nem ismerjük a pálya tényeit. A kántortanító-orgonista fia, a Kandinszkij vezette falfestészeti osztály egykori növendéke kilencedik évtizedében is olyan kérlelhetetlen fegyelmű geometrikus kompozíciókat szerkesztett New Yorkban, mint huszonévesen a Bauhausban. Finom, higiénikus karton-olaj rendszereket szőtt és szőtt újra sárga téglányokból, vörös csíkokból és hófehér négyzetekből, karcsú, légiesen keskeny kompozíciókat szerkesztett tökéletes precizitással és tökéletes világmegváltó hittel. Monográfusai lelkiismeretesen megkülönböztetik azt a húszas évekbeli konstruktivizmust, amelyet a Bauhausban tanítottak, attól a húszas évekbeli konstruktivizmustól, amely a Bauhausban is ható holland De Stilj eszményeinek jegyében jött létre - a mai átlagnéző azonban csak azt a gyönyörűséges utópiát fogja érzékelni, amely mindkét iskolát éltette.
Volt aztán Weiningernek egy olyan képessége, amely már akkor megkülönböztette a zsenijelöltek között. Ha felfedezzük, hogy zenebohóc is volt (fényképportré), hogy dzsesszzenekart alapított és vezetett óriáspepita nadrág-ban (dokumentumfotó), hogy időnként hamburgi kabarékban (ma így mondjuk:) haknizott, közelebb kerülünk az igazi Bauhaus-képhez, amely a valóságban korántsem aggályos mérnökök és szigorú mérnöknők gyülekezete volt. Hogy ez a Bauhaus-igazgató Gropius által külön honorált képessége vezette Weiningert a különleges színház, a mechanikus színpad, a Bauhaus-balett és a híres gömbszínház terveihez, az magától értetődő. Amerikában még közreműködött e produkciók rekonstruálásában.
Bauhaus-monográfiák kaján fejezete az, amely kimutatja, miként hatott a műhely szelleme tovább a műhelyt betiltó fasiszta Németországban. Weininger, noha megtehette volna, nem kollaborált. Éltette az ideát Berlin után Hollandiában, aztán Kanadában, végül New Yorkban, s élteti hazaküldött hagyatékrészével itteni emlékkiállításain.
Weininger Andor-emlékkiállítás Ponton Galéria
