A kérdés tehát az, hogy vajon fölismeri-e az ember, milyen Traviatát énekelt Sümegi Eszter. A közönség egyértelműen fölismerte, szép, masszív és személyre szóló siker a szombat esti előadás, de bármilyen csábítónak tűnik a nagy zajjal összeverődő tenyerek szirénhangja, egy kicsit hadd kötözzem magam a különvélemény árbocához: anynyira azért nem jó.

Mennyi az annyira? Mondjuk annyira nem jó, amennyire lehetne, amilyen tartalmas, erőteljes maga a hang, amelyen megszólal az énekesnő. Kicsit a felső regisztere száraznak hat, és félni látszik az énekesnő az első felvonás végi magasságoktól, de az vessen rá követ, aki bírja odafönt, és mégis olyan telt, erős, érett az orgánuma, hogy megbirkózik a hátralévő felvonások egészen más jellegű követelményeivel is. Szörnyű kőzáporra nem kell számítani. Ha hiányérzet maradt az előadás alatt és után, abban nagyobb szerepe van a körülményeknek, mint Sümegi Eszternek. Megvénült a rendezés, már alig emlékeztet egykori önmagára, porosak a ruhák, vakok a tükrök, leverődtek a bútorok lábai, alkalmatlanok az eszközök arra, hogy érzékeltessék Békés András nem egészen eredeti gondolatát, hogy a Traviata az "akkor és most" ellentétére épül, és Alfréd a nyomorúságból tekint vissza a csillogó Violettára. Csak a nyomorúság látható a színpadon, nyomorú kellék, nyomorú díszlet, nyomorú statiszták és nyomorú kórus.

Mindehhez csatlakozik a nyomorú zenekar Szabó Sipos Máté vezényletével, ványadtan sipogják el a nyitányt, és utána sem térnek magukhoz, hosszú halódás az előadás, olyan katatón percekkel, mint a második felvonás fináléja, amelynek nem is tudom, hogyan értünk a végére. Ami a főszereplő kollégákat illeti, Massányi Viktor közreműködésére nehéz elfogadható magyarázatot találni, a hang világos és jellegtelen, és az énekes meg sem próbált énekesként viselkedni, unottan és silányul végigment a szólamán, érezhető, hogy nem jutott semmi sem az eszébe az általa játszott figuráról, nyilván nem is törte rajta olyan sokat a fejét. Massányi Viktor körülbelül olyan odaadással lép a színpadra, amilyennel mások a garázsban a parkolási díjat szedik be, csak hát ő sokkal kevésbé hatékonyan dolgozik.

Kiss B. Attila lelkiismeretes, de az alkatától meglehetősen idegen Alfréd, nehézkes és merev, az a típus, aki bejön azzal, hogy Violetta, de már fordul is a közönség felé, törődik is ő a beteg nővel, amikor énekelnie kell. Énekel tehát, de időnként nagyon kellemetlenül hamisan, feledhetetlen az ária előtti recitativo a 2. felvonásban, ez volt az a pillanat, amikor Kiss B. Attila is megérezhetett valamit, mert itt nem volt annyira harsány, mint egyébként. Aztán az ária után a strettát is előadta, amit nálunk csak ritkán szoktak, de a záró magas C-re nem vállalkozott, akkor pedig nem világos, hogy mi az egészben a merészség. Ilyen körülmények között azt mondani Sümegi Eszterre, hogy nem olyan jó, mint lehetne, nem elég sokszínű, nem elég szeretnivaló, körülbelül olyan igazságos, mint ha a trapézon, háló nélkül, bekötött szemmel négyfordulatos szaltót ugró artistára azt mondanánk, hogy rendben, de az ugrás íve nem volt elég kecses. Csak hát mégsem szereti az ember, ha a szeme szárazon marad a harmadik felvonásban.