A beceneve a legjellemzőbb: úgy hívják, "a berlini fal". Igaz, az már ledőlt, de jó ideig ugyanolyan áttörhetetlennek tetszett, amilyennek Fabio Cannavaro mutatkozik immár több mint egy évtizede. Jó, olasz első osztályú premierje alkalmával (Juventus-Napoli 4-3) nem volt oly szilárd, akár a gyémánt, akkor viszont az jelentette a csodát, hogy a labdaszedőből egyhamar A ligás nápolyi lett. Az 1990-es itáliai vb argentin-olasz elődöntőjén Burruchagának, Maradonának, Baresinak, Donadoninak, meg annak a Paolo Maldininak adta vissza a kipattant-kigurult gömböt, akit kezd utolérni, hiszen Maldini 126 válogatottsággal áll az itáliai öröklista élén, míg Cannavaro 105 szerepléssel a harmadik. (A második a squadra azzurra tagjaként 112-szer fellépő Dino Zoff.)

A legújabb aranylabdás azon a nápolyi mérkőzésen határozta el, hogy egyszer majd - ha törik, ha szakad - a világbajnoki címig vezeti az olasz válogatottat, mert úgy érezte: nincs annál rosszabb, mint elbukni a vb-döntő kapujában. (Az argentinok az 1-1-et követő tizenegyes-párbajban 4-3-ra nyertek.) Az álom alig másfél évtized múltán megvalósult, ám hosszú út vezetett idáig...

Cannavaro 1998-ban és 2002-ben átélte, milyen kiesni a világbajnokság negyed-, illetve nyolcaddöntőjében - jóllehet négy esztendeje nem játszott a förtelmes bíráskodásról elhíresült Dél-Korea-Olaszország találkozón (2-1) -, miközben megismerte, hogyan lehet elveszíteni egy már "megnyert" Eb-döntőt. Mint emlékezetes, az olaszok a 2000-es Európa-bajnokság csúcstalálkozóján a 94. percig 1-0-ra vezettek a franciák ellen, amikor Wiltord egyenlített, majd Trezeguet bevágta a szó szerinti aranygólt. Előzőleg, a legjobb négy között Cannavaro szédítő teljesítményt nyújtott a hollandokkal szemben: noha a játékvezetés hasonlóan botrányos volt, mint Dél-Koreában, az olasz együttes - egy kiállítás, két büntető, s egyáltalán: a házigazdák nyakló nélküli támogatása ellenére - továbbjutott. A védő produkcióját a La Gazzetta dello Sport 9-es osztályzattal jutalmazta, ami kiváltképp azért nagy szó, mert ilyen magas érdemjegy korábban csak négyszer fordult elő a neves sportlap történetében.

Akkor azt gondoltam, hátvéd ennél jobban nem futballozhat, az idei vb-n azonban már azon tűnődtem: ha Cannavaro nem játszott is kiválóbban, mint hat éve, az amszterdami Arenában, ezúttal meccsről meccsre ugyanolyan gálaelőadást nyújtott, akár a mindenáron édesíteni kívánt, mégis meglehetősen savanyú narancs idején... Az igazsághoz tartozik: a döntőben Henry olykor "csúnya dolgokat" művelt vele, ám előtte mindenkit megelőzött, megállított, lefejelt (nem úgy, mint Zidane: abszolúte szabályosan!) ez a bámulatos tempóérzékű és ruganyosságú, amilyen szédítő játékintelligenciával, olyan mérhetetlen küzdőképességgel megáldott csapatkapitány.

Aki - mint tudjuk - a vb-döntőben ünnepelte századik válogatottságát.

Nem éppen sikertelen pályafutása legnagyobb diadalával.

Ha semmi mással, már ezzel messzemenően kiérdemelte, hogy övé legyen a Ballon d'Or (ahogyan a Világ Kupát szintén ő vette át). Meg persze azzal is, amilyen zűrös előzmények után tudott az aranyérmes együttes legjobbja lenni, miközben az ezúttal második Buffon, továbbá Zambrotta, Grosso, Gattuso, Pirlo vagy Perrotta ugyancsak remekelt Németországban.

Mostanában a Real Madridban futballozik 5-ös számmal a hátán. Az Aranylabdát Ronaldinhótól, a "királyi" mezt Zidane-tól örökölte.

Kétség sem fér hozzá: nagyon rendben van ez így.

Cannavaro: Csókolom!