Persze, szívesen, csak nincs semmi hivatalos kapcsolata az itteni koncertszervezőkkel. Csak ezen múlik, és már jönne is? Na nem, kicsit bonyolultabb a szervezés, hiszen a zongoráját is ide kell szállítani, tizenhat éve ezzel a hangszerrel járja a világot. Nézem, nincs benne semmi sztárság, egy számmal nagyobb a barna zakója, alatta kockás ing, fölötte fehér haj, szakáll, szürkén sápadt arc. Senki nem mondaná meg róla, hogy milyen szenzációt kavart, amikor harmincegy éve megnyerte a varsói Chopin-versenyt, hányan nyúltak azonnal az akkor még angyalarcú, szőke ifjú hóna alá, Rubinstein hívta Párizsba, aztán Karajan, majd Bernstein lemezein szólista, és jól teljesít. Lassan szakállat növeszt, furcsa, visszavonult, ősz csodapókká változik.

Ki gondolta volna, hogy az ősz csodapók úgy föl tudja idegesíteni az embert, hogy ha józan megfontolások, jegyárak, egyszeri élmény, ezért utaztam ennyit és ehhez hasonlóak nem befolyásolnának, már a szünetben elhagynám a helyszínt. Mert az első szám egy Mozart-szonáta, és nem csak arról van szó, hogy bár műsorváltozás történt, azért a C-dúr szonáta nincs olyan tökéletesen eljátszva, mint elvárná az ember, Zimerman pedálozik, pedálozik, hogy fedje a tisztátalanságait, de az egész óvatos, arany középutazás odáig vezet, míg a hallgató nem tudja megállapítani, hogy most voltaképpen gyors vagy lassú tételt hall. A végén viszont egy finom kis trükk fényesen beválik, Zimerman gesztusra fordítja le a zenét, a jellegzetes befejezést el is mutogatja, megáll, bal kezével legyint egyet, és úgy zárja le a darabot, nagy a taps, a közönség végre érti, hogy miről is szól a mű.

Ami egyszer bejött, azt meg kell ismételni, a Waldstein-szonáta első tétele ugyanilyen enyhe zavarossággal bonyolódik, de a végén a nagy, erős gesztusok, a harsány akkordok becsapják a közönséget, és a zene fővárosának központi kultuszhelyén úgy beletapsolnak a tételszünetbe, mintha a Műpában ülnénk. De ez a legkevesebb. Mert a gesztuskodás és a rafinéria, a tempóingadozás és a voltaképpen át nem élt, át nem gondolt interpretáció itt magát a művet veszélyezteti, az az enyhe unalmasság, ahogyan az utolsó tételben ismétlődik a végtelenségig a téma, Beethovenre vet rossz fényt. Jobban el lehet viselni egy félreértett Beethovent, mint ezt, amikor még csak értelmezési kísérletnek sem látni a nyomát, mert így a három tétel logikája válik végül kétségessé, az embernek az az érzése, hogy Beethoven a Waldstein első tételét akarta megírni, még volt egy szép témája a harmadikra, de azt már félvállról vette, és mivel ez volt a szokás, a kettő közé odapötyintett valami kis lassú átmenetet. Ha valaminek lehet még örülni a szünetben, az az, hogy az igazság mégis kiderült, Krystian Zimerman egy kiégett, ravasz és kerülendő zongorista.

A képet azonban összezavarja a második részben az értelmesen eljátszott Ravel-mű, a nemes és érzelmes keringők. A három Gershwin-prelúdium sikert hoz, pedig sokkal több van a darabokban, mint amennyit hallani lehet, aztán a vége megint a hazafi, Grazyna Bacevicz 1953-ban komponált Szonátája. Nem rossz zene, csak azonnal elfelejti az ember, illetve ez nem is pontos, mert már meg se jegyzi, oda se figyel, veszi, hogy miről van szó, túl hamar meg lehet érteni mindent, és attól kezdve már csak merengünk a múltak ütemén.

A személyes találkozásig már nincs más dolgunk, mint a fejcsóválás, hová züllött a világ, az a zongorista, aki nem egyszerűen egy a sok közül, hanem kifejezetten komolyan veendő, aki mindent játszik, mert nincsenek számára megoldhatatlan feladatok, rejtélyes és viszszahúzódó, keveset lép föl, nem kergeti a sikert, lelkekre vadászik és nem csekkekre - ez a zongorista igazából technikailag sem kikezdhetetlen, egyébként pedig megfáradt, óvatos és hatásvadász. És akkor mindennek a végén ott áll maga az ember, aki nyilvánvalóan nem ilyen, akinek mintha semmi köze nem lenne ahhoz, aki az imént zongorázott. Biztos van, aki érti ezt az egészet, vagy talán egyszer mégis megnézhetjük magunknak, hogy ki is Krystian Zimerman valójában. Addig marad a vállak vonogatása.

(Krystian Zimerman zongoraestje, Bécs, Musikvereinsaal)

Krystian Zimerman